21. fejezet

- A nevem Jackson, és Kobold vagyok! – dőlt meg mélyen előttük a váratlan látogató. – Ti kik vagytok? – nézett végig vigyorogva a kis csapaton.

- Az én nevem Mark, őt itt a húgom, SoHee – mutatott a lányra, aztán sorolta tovább társai nevét. – Ők pedig a barátaink, EunHyuk és DongHae – intett a Vámpír és a másik Hibrid felé.

- Hm. Érdekes kis társaság – biccentette oldalra kissé a fejét, ahogy tekintetét végigvezette a kicsiny csapaton. – Egy Ember és egy Vámpír két Hibrid kíséretében.

- Honnan tudod, hogy mik vagyunk? – kérdezte Jacksont EunHyuk, ahogy két lépést tett előrébb. – Miféle Lény vagy?

- Kobold vagyok, mondtam már – kuncogta.

- Akármilyen Kobold nem lehetsz, hiszen most találkoztunk először, nem tudhattad, hogy kik vagyunk – jegyezte meg Mark.

- Gyertek, mennünk kell! – intett egy tisztás felé Jackson, majd hátat fordított a többieknek és futni kezdett.

- Várj! Ne siess! – kiáltott utána Mark, miközben megragadta SoHee csuklóját és húzni kezdte maga után, ahogy rohanni kezdett a Kobold után.

EunHyuk és DongHae összenézett, majd DongHae elkapta EunHyuk felkarját, és egyetlen szempillantás alatt Mark mögött termettek. Mindannyian nagy iramban iszkoltak Jackson után, majd ahogy a Kobold hirtelen megtorpant, lihegve követték ők is a példáját. Mélyeket fújtatva néztek egyszer a Koboldra, egyszer pedig a Rengeteg szélét mérték fel.

- Hol vagyunk? – suttogta halkan EunHyuk.

- A Koboldok Falujában – felelt halványan mosolyogva Jackson.

- Hol? – tátotta ki nagyra a száját SoHee, ahogy tudatosultak benne Jackson szavai. – Kob. Koboldok. Fal. Faluja? – hebegte teljes döbbenetben úszva.

- Bizony-bizony, kicsi lány – nevetett fel Jackson, majd gyengéden megtapogatta SoHee jobb vállát és kijjebb lépett a napsütötte tisztásra. – Gyertek, mindjárt bezáródik a kapu, és aztán már soha nem láthatjátok ezt a vidám helyet – kacsintott egyet.

- Hogyan? – mormolta Mark.

- Ne haragudj, Kobold, de tovább kell mennünk – szólalt meg EunHyuk, miközben hátrált egyet a sűrű fák közé.

- Addig nem tudjátok folytatni az utatokat, amíg nem pihentek meg – reagálta Jackson. – Bízzatok bennem. Kifáradva nem találjátok meg a Tündért, Hibrid.

EunHyuk arcára a másodperc tört része alatt ült ki a mély döbbenet Jackson utolsó szavai hallatán. Csak a levegőt tudta kapkodni meglepetten, Jackson pedig türelmesen várta, míg a Hibrid megnyugszik. Tudta jól, hogy nem lesz könnyű meggyőzni a Teremtményt, így felhajtotta táskájának oldalzsebét és egy parányi, ám annál törékenyebb üveggömböt húzott elő belőle.

Halkan, már-már érthetetlenül elmormolt egy rövid varázsigét és kinyújtotta a karját EunHyuk felé. Az üveggömbben fehér felhő kezdett táncolni, cikázott néhány másodpercig, majd hirtelen vakító fény nyúlt benne, végül egy arc bukkant fel, ahogy a fény elhalványult, s már csak ködös hátteret varázsolt az arckép köré. EunHyuk nagyot nyelt.

- MeeYun – sóhajtotta maga elé, közben akaratlanul emelte fel a karját, hogy megérinthesse a gömböt.

- Óvatosan, Hibrid – szuszogta Jackson, elhúzta EunHyuk tenyerétől a varázsjátékot. – Nem szeretném, ha bajod esne.

- Hogyan? Hogyan lehetséges ez? – dünnyögte aléltan.

- Ő az a Tündér, akit keresel, nemde? – mosolygott, mire EunHyuk aprókat biccentett válaszul. – Egy Boszorkánytól loptam a játékszerét, azóta pedig magamnál tartom és próbálom megfejteni a gömb titkát. Azt is tőle tudom, hogy találkozni fogok veletek és azt is, hogy kit kerestek, kik vagytok. Ahogyan pontosan tudom, hogy mi vár még erre a lányra. – SoHee-re nézett, aki balgán pislogott Jackson megjegyzésére.

- Mit tudsz, Kobold? Mi történik a húgommal?! – faggatózott Mark némi rémülettel a hangjában. – Veszélyben van? Valaki ártani próbál neki? Felelj!

- Csak lassan a testtel, Hibrid, csak lassan – hátrált ismét. – Gyertek velem a Faluba és ott mindent megtudhattok.

- Mindent? – méltatlankodott DongHae, megfontoltan EunHyuk mögé lépett.

- Mindent, amit tudnotok kell. – Ezzel Jackson leengedte a karját, majd miután teljesen elsötétült a varázsgömb, visszarejtette azt táskája mélyére.

* * *

- MeeYun a legfontosabb, én nem számítok – felelt kisvártatva BaekHyun. – Nem érdekel, ha az életemmel kell fizetnem is érte, de hazahozom MeeYunt. Hazahozom a Tündéremet, ha az lesz az utolsó tettem is az életben.

- Veled tartok! – markolta meg erősebben testét LuHan, majd Daniel és JongIn is mögé lépett.

- Segítünk neked – szólalt meg a Hibrid.

- Mindannyian melletted állunk – AhYoung is megállt Daniel mögött, és magabiztosságot sugározva nézett fel BaekHyunra.

- Biztosan ezt akarjátok? – kérdezte a Vándorok Vezetője, ahogy végigsiklott mélybarna tekintete a Társain, utolsóként AhYoungon állt meg vizslató szemeivel. – Te vagy a legnagyobb veszélyben, AhYoung. Nem akarom, hogy megsérülj, vagy bármiféle bajod essen.

- Amíg itt van mellettem JongIn és Daniel, tudom, hogy nem történhet velem semmi baj – AhYoung mosolyogva felelt BaekHyunnak, majd leküzdve a közöttük lévő távolságot, szeretetteljesen magához ölelte.

BaekHyun megkönnyebbülten kapaszkodott meg AhYoung vékony derekában, orrát az Angyal nyakába fúrta, s hosszan belélegezte az édes-gyümölcsös aromát. Újra és újra magába szívta a nyugtató illatot, közben szorosabban fonta át az Angyal testét. BaekHyun maga sem értette miért, de alig tudott lazítani ölelésén. Olyannyira vágyott a biztonságra, hogy szinte már megfojtotta a Lényt szeretetéhségével. De AhYoung nem szólt semmit. Csendben tűrte, hogy a Vándor egyre erősebben karolja őt át, meg sem érezte a fojtogató karokat, melyek oltalomra vágyóan kapaszkodtak belé. Egy egészen másmilyen BaekHyun állt AhYounggal szemben.

AhYoung mindkét tenyerét BaekHyun széles hátára simította, újra és újra végigvezette kicsiny kezeit a gerince mentén, ezáltal még közelebb préselve őt magához. BaekHyun beleremegett az érzésbe, ujjaival görcsösen megkapaszkodott AhYoung ruhájában, halk zokogásra figyelt fel az Angyal.

- BaekHyun? Mi a baj? – súgta a Vándor fülébe.

- Félek. AhYoung, rettenetesen félek. Félek, hogy elveszítem MeeYunt. Félek, hogy későn érkezem. Félek, hogy az a Vérfarkas rabul ejtette a Tündéremet, és nem tudom őt megmenteni. AhYoung, félek! – BaekHyun zokogása felerősödött.

- Minden rendben lesz, BaekHyun. Megtaláljuk a Tündéredet – csitítgatta a Vándort AhYoung, ahogy hosszú mozdulattal végigsimított annak reszkető hátán. – Cssh, BaekHyun. Cssh. Időben érkezünk – AhYoung szeméből is útnak indult egy kóbor könnycsepp, ami végiggördülve bársonyos arcán, BaekHyun állán zárta be útját.

- AhYoung? – BaekHyun kibújt az Angyal öleléséből, csodálkozva nézett fel rá. – Mi történt? – pislogott nagyokat.

- BaekHyun? Miért kérdezed ezt? – értetlenkedett az Angyal.

- Nem értelek, AhYoung.

- Az előbb. Nem emlékszel, mi történt, BaekHyun? - rebegtette pilláit a Lény.

- Nem. Miért? – rázta a fejét döbbenetében.

- Mi az utolsó emléked? – kérdezte LuHan, ahogy közelebb lépett Társához és az Angyalhoz.

- HaeYah, az Angyalhercegnő. Amit mondott, aztán eltűnt – forgatta a fejét.

- Ennyi? – motyogta AhYoung. – Ez az utolsó emlékképed?

- Miért? Történt még azóta valami más is? – BaekHyun végleg elveszítette a fonalat, teljes zavarodottságban úszva meresztette pupilláit a Teremtményekre és a Vándorokra.

- BaekHyun, az előbb úgy zokogtál, mint egy óvódás – idézte fel a korábbi eseményeket LuHan.

- Nem lehet – kételkedett a Vándorok Vezetője.

- Az előbb megöleltelek, te pedig sírva fakadtál a karjaimban. Nem emlékszel? – faggatta őt AhYoung.

- Én? Sírtam? Azóta nem hullajtottam egy könnycseppet sem, mióta elveszítettem MeeYunt.

- Lám-lám-lám.

Egy mély hang süvített végig a Rengeteg fái között, borzongást hozva magával. BaekHyun azonnal a háta mögé parancsolta AhYoungot, majd Daniel és LuHan is hasonlóképp tett JongInnal. A három Vándor védelmezőn állta körbe a két Teremtményt, majd lassan előhúzták alkarjaikból tőrjeiket. Védekezően felemelték a fegyvereket, közben ádáz pillantásokat vetettek a fák közé, a hang után kutatva.

- Rátok most nincs szükségem! – Újra végigszáguldott a mély tónus az Erdőn, megbénítva ezzel mindenkit az Angyalon kívül. – Micsoda kincs. – Vészjóslóan csendült fel a mondat AhYoung háta mögött, az Angyal félt megmoccanni, szoborként állva várta, hogy végre megjelenjen előtte a zajforrás tulajdonosa.

- Ki? Ki vagy? – pihegte elcsukló hangon.

- Inkább az a kérdés, hogy te ki vagy – érkezett bal fülébe a rideg válasz, AhYoung teste megremegett a közelségétől. – De jobban érdekel a képességed, Tündérke – kuncogta incselkedve.

- Hogyan? – hebegte könnyeivel küszködve. – Én nekem. Nincs. Mármint. Képesség? Nekem?

- Csitt-csitt, Tündérke, ne vesztegesd tovább szavakkal a drága idődet.

Hűvös érintést érzett meg AhYoung a résnyire tárt ajkain, összerezzent a váratlan hidegségtől. Folyton nagyot nyelt, ijedten pillantgatott Bátyjára és Védelmezőire. Azonban egyikük sem mozdult, még arcvonásaik is némák voltak. A hűvös érintés felerősödött, a fekete felhő apránként öltött teljes alakot AhYoung előtt. Sötét és rideg Teremtmény állt AhYounggal szemben. AhYoung pupillája összeszűkült, rémülete eluralkodott rajta.

- Vajon most végezzek veled, vagy várjak még egy kicsit, míg elveszíted az eszméletedet? – baljóslatú görbület rajzolódott ki a sötét alak ajkára.

- Kérlek – motyogta az ismeretlen ujja alatt AhYoung. – Ne. Ne bánts.

- Cssh, Tündérke, csendesen. Tartalékold inkább az erődet másra. Oh, igen. A nevem WonShik, és azért vagyok itt, hogy magammal vigyem a lelkedet. – A WonShik nevezetű Teremtmény közelebb lépett az Angyalhoz, hideg és kemény mellkasa AhYoung dübörgő szegycsontjához feszült.

- Ne~ - zihálta könnyeivel küszködve AhYoung.

Egy újabb dermesztő fuvallat érkezett a távolból, megborzongatva ezzel a Lélekfalót és az Angyalt egyaránt. A sötét Teremtmény vicsorogva fordította el pillantását AhYoungról, szemének sarkából figyelte tovább az Erdő fáit, mikor és hol bukkan fel a jéghideg szellő birtokosa. Ismét megcsapta az arcát a fagyos levegő, ezúttal már sokkal erősebben és határozottabban ért fakó bőréhez.

- Tűnj el, Lélekfaló! – parancsolón vágott végig a Rengeteg fáin.

- Ő az enyém! – szűrte fogai között WonShik. – Magammal viszem a lelkét, és nem tehetsz ellene semmit! – húzta feljebb felső ajkát, kivillantva ezzel fehér fogsorát.

- Nem vitázom!

Ezzel egy lökést érzett meg mellkasán a Lélekfaló, majd teste egy távolabbi fatörzsön landolt az ütés következtében. Hangosan felnyüszített a csapódástól, s AhYoung torkát is elhagyta egy sikoly. A füstfelleg tornádó formájában keringeni kezdett AhYoung előtt, s fokozatosan öltött testet az Angyaltól néhány karnyújtásnyira. AhYoung mozdulatlanul nézte az előtte zajló eseményeket, fel sem fogta azok sokaságát, amikor már egy újabbal találta magát szemben. A fekete felhő megszilárdult, majd Emberhez hasonló alakot vett fel. Mélyen AhYoung szemébe nézett. Vörösen izzott az írisze, amivel folyton méricskélte az Angyal didergő sziluettjét.

- Gyere közelebb – szólította meg őt a bíborszín szemek tulajdonosa.

- Ki vagy? – dadogta AhYoung.

- Aki megmentett – felelt játékos mosollyal az ajkain. – Még soha korábban nem láttam hozzád hasonlót  – kinyújtotta AhYoung felé a karját, nyitott tenyérrel várta, hogy a rémült Teremtmény kézfeje az övébe simuljon. – Jöjj hozzám. Angyal – sóhajtotta halkan. - Találkoztunk már egyszer, Angyal.

- AhYoung. A nevem AhYoung – válaszolta megbabonázva.

- Örvendek a szerencsének, AhYoung. – Féloldalas mosolyra húzta telt ajkát, ezzel majdnem megmutatva tűhegyes szemfogát. – Én TaeMin vagyok, Vámpír.

- Örülök – dünnyögte még mindig teljes ámulatban úszva, lábai csakis a Vámpírnak engedelmeskedtek, ahogy elindult az Éjszaka Lénye felé.

- Remélem, meghálálod, amiért megmentettelek egy Lélekfalótól. – Kaján vigyorral az arcán szorította meg AhYoung kézfejét, amikor megérezte azt tenyerébe csúszni.

- Hogyan? Hogyan tudnám meghálálni? – AhYoungból önkívületlenül törtek fel a szavak.

- Add a véred. – Jeges lehelet cikázott végig az Angyal nyakánál, a hideg végigfutott AhYoung gerincén, megrázkódott az érzéstől, majd szemhéjai elnehezültek. – Add nekem a véred, s én a Királynőmmé teszlek – lihegte AhYoung rózsaszín bőrére. – Száguldozik a véred, AhYoung. Olyan forró, olyan édes. Ínycsiklandozó. AhYoung - suttogta bénítóan. - Csodás vagy. Add a véred. Meg akarlak ízlelni. Újra és újra. – Nyelvével először felső ajkát nedvesítette meg, majd szemfoga után az Angyal nyakszirtjén vezette végig vörös izmát hosszú mozdulattal.

- TaeMin – szuszogta félájultan az Angyal.

- Nem fog fájni, AhYoung, ígérem. Csak egyetlen harapás, és a Királynőm leszel. – Ezzel szélesebbre tátotta ajkait, s kibújtak hosszú szemfogai.