20. fejezet

- Csak csináljátok azt, amit a Vándor kér – utasította őket MinSoo, aztán sorban térdre ereszkedtek, s lehajtott fejjel várták, hogy a hószín alak végre testet öltsön előttük.

AhYoung volt az egyetlen, aki képtelen volt uralkodni kíváncsiságán, s minduntalan kapkodta a fejét, amit Daniel szelíd erőszakossággal kényszerített előző pozíciójába juttatni. Az Angyal mélyeket sóhajtva vett erőt magán, és a sokadik lenyomás után végül eleget tett MinSoo kérésének. Halk neszekre figyeltek fel mindannyian, azonban egyikük sem fordította fejét a hangok irányába, még AhYoung is meggörnyedve fürkészte a rideg talajt: a gyökerektől a legapróbb fűszálig bezárólag, s néha még egy-egy parányi élőlényt is szemügyre vett.

- Kik vagytok? – érkezett feléjük a csilingelő kérdés, mire BaekHyun volt az, aki elsőként emelte feljebb fejét, azonban szemeit továbbra is lesütötte. – BaekHyun, igaz? – szólította meg őt a fényárnyban úszó idegen, kinek hangjából jó szándék és kedvesség áradt.

- Igen – felelt alig hallhatóan. – BaekHyun vagyok, a Vándorok Vezetője. – Ezzel mélyen meghajolt az ismeretlen előtt, majd felegyenesedvén végre szemhéjait is megemelte. – Angyalhercegnő? – suttogta halkan.

- Üdvözöllek, BaekHyun! – Finoman biccentett egyet, keskeny ajkaira halvány görbület költözött, hosszú barna tincsei gyengéden ölelték körbe ovális arcát. – Ahogyan a többieket is – pillantott BaekHyun háta mögé.

Daniel és JongIn egyszerre emelte meg fejét, majd nézett is az idegen lányra, aztán LuHan is követte az előtte lévők példáját, végül MinSoo cselekedett hasonlóképp. Egyedül AhYoung volt az, aki még mindig a földhöz szegezte tekintetét, s nem mozdult. A ragyogásban úszó Teremtés lassan elindult az Angyal felé, a Vándorok és a Teremtmények egyaránt álltak félre útjából, hogy zavartalanul lépdelhessen AhYounghoz.

Az Angyal elé érve parányi kezeit AhYoung vállaira simította és törődéssel telve megszorította a kissé reszkető testet.

- Nézz rám, AhYoung – suttogta fülébe szavait.

- Ühm – AhYoung nagyot nyelt, ám mégsem teljesítette a kérést.

- Nem kell félned tőlem, AhYoung, én nem akarlak bántani – mosolyogta lágyan, majd mindkét tenyerével végigsimított az Angyal felkarjain.

- Honnan tudod a nevem? – motyogta az orra alatt.

- Minden Teremtményt, aki valaha erre a világra született, ismerek. Tudom, mi a neve, tudom, honnan származik és tudom azt is, hogy mi lesz a Sorsa.

- Hogyan? – S ebben a pillanatban kapta fel a fejét az Angyal, rémült pillantása összeakadt az előtte álló lány tündöklő tekintetével.

- HaeYah vagyok, Angyalhercegnő – nézett mélyen AhYoung szemébe, akinek korábbi félénksége lassanként szűnni látszott, s megnyugodott a törékenynek látszó kacsók alatt. – Te AhYoung vagy, egy Angyal. Tisztavérű Teremtmény, egy Vámpír és egy Angyal szerelméből születtél. – AhYoung nem válaszolt, csak egészen apró fejbiccentéssel értett egyet a hangzottakkal. – A Bátyád pedig JongIn, egy Hibrid Lény, aki félig Vámpír félig pedig Angyal. Igazi különleges Teremtmény. – Hátrapillantott JongIn felé, majd egy félszeg mosoly után ismét AhYoungra vezette tekintetét. – Daniel, a Vándor, gyerekkorotok óta védelmez titeket a Bátyáddal, őt pedig egy Tisztavérű Vámpír óvja minden pillanatban.

AhYoung mélyet sóhajtott, ahogy az Angyalhercegnő sorjában felsorolta minden Vándor és Teremtmény múltját, majd BaekHyunhoz érve megállt. Parányi csókot lehelt AhYoung homlokára, néhány szívdobbanásnyi időre magához szorította a Lényt, aztán a Vándorok Vezetőjéig ballagott. Illedelmesen megdőlt előtte kissé, ugyanekkor BaekHyun derékszögbe vágva magát köszöntötte az Angyalhercegnőt.

- Angyalhercegnő, légy üdvözölve! – emelkedett fel.

- BaekHyun, rég találkoztunk. – BaekHyun vigyázva nyúlt a lány jobb kezéhez, majd ujjaira fogva óvatosan felemelte karját, hogy ajkait puha bőréhez érintve csókkal illethesse egy ponton. – Sajnálom, hogy még mindig nem került elő a Tündéred.

- Nem tudom, hogy merre kereshetném tovább, Angyalhercegnő. Utoljára azt hallottam, hogy a Vérfarkasok Erdejében bujkál, ott megtalálhatom, de fogalmam sincs, mennyire bízhatok egy vadidegen Teremtményben – BaekHyun szavaiba halvány csalódottság költözött.

- Kétségeid vannak, BaekHyun? – biccentette oldalra a fejét. – Hiszen a Teremtmények nem ártanak a Vándoroknak, akik védelmezik őket. Miért hazudna neked Egy is közülük?

- Nem tudom, Angyalhercegnő. Félek, hogy későn érek oda MeeYunhoz, és nem tudom megmenteni – BaekHyun ajkai között elkeseredett sóhaj szökött ki.

- BaekHyun. – Jobb tenyerét a Vándor arcára simította és gyengéden megcirógatta a bőrét. – Csak azt tudjuk megmenteni, aki akarja, hogy megmentsék. Aki kéri, hogy segítsünk rajta. De MeeYun. – Egy pillanatra elhallgatott, majd BaekHyun kissé ijedt szembogarait látva folytatta. – MeeYun egy Haláltündér, aki képtelen beletörődni a Sorsába. Képtelen megtenni azt, amire született.

- Hogyan segíthetnék rajta, Angyalhercegnő? – BaekHyun szeméből útnak indult az első könnycsepp, ami az Angyalhercegnő mutató ujján végezte. – Hogyan?

- MeeYunnak magának kell elfogadnia a Sorsát. Egyedül ő az, aki segíthet saját magán. Ha MeeYun továbbra is ellenkezik, azzal csak még nagyobb kárt tesz magában.

- Angyalhercegnő – megremegett BaekHyun hangja, ahogy tudatosultak benne a rideg tények. – Te tudod, hol találom MeeYunt? Tudod? – BaekHyun hangja elcsuklott gondolata végén.

- Bízhatsz annak a Lénynek a szavában. MeeYun minden lépését egy Vérfarkas vigyázza.

- Vérfarkas – sóhajtotta a Vándorok Vezetője. – Köszönöm! Köszönöm, Angyalhercegnő! – Heves hajlongásba kezdett. – Köszönöm! Köszönöm!

- Egy pillanat, BaekHyun! – állította meg őt a hálálkodásban. – Ne olyan gyorsan, Vándorok Vezetője!

- Hah?

BaekHyun döbbenten nézett az Angyalhercegnőre, pillanatnyi boldogsága rögvest tovaszállt, amikor tudatosultak benne a Lány hűvös szavai. A Vándor hátrébb lépett a Lénytől, egészen Társaiig araszolt, majd LuHan mellé érve kérdőn mérte végig az Angyalhercegnő alakját.

HaeYah lassan szembefordult a Vándorokkal és a Teremtményekkel, két lépést tett előre, majd összekulcsolta az ujjait a lábai előtt. Végigvezette pillantását az egymás mellett felsorakozókon, aztán hosszan fellélegzett, és még annál is hosszabban engedte ki meleg levegőjét.

- A Vérfarkasok maguknak való Teremtmények, ezt mindannyian tudjátok. – A Vándorok biccentettek az Angyalhercegnő észrevételét hallva. – Senkit nem tűrnek meg maguk mellett, van, hogy még saját fajtársukat sem viselik el. MeeYunra egy ilyen Lény vigyáz. Minden lépését figyeli, s ha kell, a saját élete árán is megvédi.

- Mi van, ha ez a Vérfarkas foglyul ejtette? – kérdezte LuHan BaekHyun helyett, akinek torkán akadt minden gondolata az Angyalhercegnő megjegyzése után.

- MeeYunt nem tartja rabságban egyetlen másik Teremtmény sem. Egy Haláltündért csak saját fájdalma börtönözhet be, Teremtmény sohasem.

- Miért vagy benne ilyen biztos, Angyalhercegnő? – tette fel ismét LuHan.

- LuHan – szűrte fogai között a Vándorok Vezetője.

- Nem kell bizonyosnak lennem a dolgomban. Egyszerűen tudom. Ismerem a Sorsotokat, tudom, mit kell kiállnotok, hogy beteljesítsétek azt. – AhYoungra sandított, majd megint LuHannal nézett farkasszemet. – Egy Vándor, aki belehabarodott a Védelmezettjébe, és az inkább elhagyta őt, mintsem kárt tegyen benne. – LuHan nagyot nyelt. – Egy Vándor, aki egy Vámpírt tudhat testőrének. – Daniel lesütötte szemeit. – Egy Hibrid, aki felajánlotta vérét egy Tisztavérű Vámpírnak, és cserébe örök életet kapott. – JongIn lehajtotta fejét, aprót biccentett. – Valamint a Vándorok Vezetője, aki maga sem tudja még, hogy egy Démonördög ítélte igazi Rabságba. – BaekHyunon mély döbbenet lett úrrá, mikor az utolsó szó elhagyta az Angyalhercegnő keskeny ajkait. – És itt van egy Angyal, aki bárki életébe ragyogást képes hozni, mégis a Legsötétebb Lény áhítozik a vérére, akiért ő maga is hajlandó lenne lemondani.

BaekHyun után mindannyian meglepetten ácsorogtak a Rengeteg szélén, kapkodták a levegőt, s igyekeztek felfogni minden egyes információt. Az Angyalhercegnő nem szólt többet, lépésenként hátrálni kezdett, majd ugyanazzal a fényárral távozott a Sűrű Sötétségből, ahogyan megérkezett. A Lények és a Vándorok meggörnyedve figyelték, ahogy a forrás semmivé foszlik, az Angyalhercegnő pedig eltűnik a fák között.

- Most mi lesz, BaekHyun? – súgta alig hallhatóan kérdését LuHan.

- Megkeressük MeeYunt – mormolta maga elé. – A Vérfarkasok Erdejében.

- Mi lesz azzal a Démonördöggel, amit az Angyalhercegnő mondott? – fogott bal vállára LuHan.

- MeeYun a legfontosabb, én nem számítok – felelt kisvártatva. – Nem érdekel, ha az életemmel kell fizetnem is érte, de hazahozom MeeYunt. Hazahozom a Tündéremet, ha az lesz az utolsó tettem is az életben.

- Veled tartok! – markolta meg erősebben testét LuHan, majd Daniel és JongIn is mögé lépett.

- Segítünk neked! – szólalt meg a Hibrid.

- Mindannyian melletted állunk. – AhYoung is megállt Daniel mögött, és magabiztosságot sugározva nézett fel BaekHyunra.

HaeYah

* * *

- Egy Haláltündér. – EunHyuk habozva biccentett. – Aki a Vérfarkasok Erdejébe menekült. – A fivér pupillája összeszűkült. – Egy Vérfarkas vigyáz rá és eltökélt szándéka megvédeni őt mindenkitől. Akár saját magától is. – Felsóhajtott. – Most menjetek! – parancsolta a Boszorkány, majd hátat fordított mindenkinek, s eltűnt a lépcsőkön lépdelve.

- Induljunk – sóhajtotta a Vámpír, miközben EunHyukra pillantott.

EunHyuk bólintott egyet beleegyezően, majd kezét nyújtotta Marknak, másik kézfejét pedig DongHae tenyerébe simította. Mark magabiztosan megragadta SoHee csuklóját, a Vámpír még szorosabban összefonta ujjait EunHyuk kezével. DongHae parányit csücsörített ajkaival, majd éles hang hagyta el száját és egy szemvillantás alatt köddé váltak mindahányan.

A másodperc tört része alatt már a Rengeteg szélén találták magukat, ujjaik még mindig ragaszkodóan kapaszkodtak a másik tagjába, kiváltképp EunHyuk markolta DongHae kezét. SoHee értetlenül bambult maga elé, majd ahogy egy visító hang süvített végig a Sűrű Fák között, a lány leküzdötte a távolságot közte és Bátyja között, félve kapott felkarja után, majd egy szívdobbanással később a fivér hóna alá bújt. Mark biztonságot nyújtva szorította magához rettegő húgát, miközben ádázan fürkészte az erdő növényeit és fülelte a legkisebb neszt is.

- Talán mégis jobb lett volna, ha SoHee otthon marad – suttogta EunHyuk.

- Itt nagyobb biztonságban van, mint odahaza bármikor is volt – jegyezte meg Mark, majd még egyet szorított a lány testén. – Itt legalább tudok rá vigyázni.

- Mark? Mi történik most? – kérdezte rémülten.

- Csak maradj mindig mellettem, és akkor nem lesz semmi baj – puszilta meg tincseit, majd lassanként lazított a szorításán. – Mégis merre keressük a Vérfarkasok Erdejét? – fordult EunHyuk és DongHae felé.

- Elindulunk ezen az ösvényen, aztán megyünk tovább az ösztöneinkre hallgatva – válaszolta EunHyuk.

- Gondolod, hogy az jó megoldás lehet, EunHyuk? – kérdezte DongHae. – Én a végsőkig elkísérlek, tudod jól, de gondolnunk kell a kölykökre is – biccentett a két fiatalabb felé.

- Kit nevezel te kölyöknek? – nevetett fel Mark, majd kettőt lépett az ösvény irányába. – Erre lesz a menet? – mutatott a félhomályba.

- Nyugi, Mark, nem kell annyira rohanni – kuncogta EunHyuk. – Igaza van DongHae-nek. Végig kell gondolnunk, hogy ha balul sülnek el a dolgok, akkor hogyan mentünk ki titeket.

- Nem esik senkinek semmi baja – közölte magabiztosan Mark. – Különben is – emelte feljebb nyitott bal tenyerét –, tudok vigyázni magamra.

S ebben a pillanatban Mark tenyerében parányi hóvihar keletkezett, ami apránként lett egyre nagyobb, majd kiengedvén azt, embernyi magasságú tornádóvá érett. SoHee leesett állal és kidülledt pupillákkal meredt Mark cselekedeteire, a Vámpír és a Hibrid egyaránt mosolyogva figyelte a Fiatal tehetségét. Mark elvigyorodott, aztán egyetlen csettintéssel véget vetett a kialakult hóviharnak.

- Egész tehetséges kis Démon vagy! – hallottak meg egy hangos kacajt a messzi távolból, mire mindannyian a zaj irányába kapták a fejüket.

Mark egyetlen magabiztos mozdulattal rántotta a háta mögé húgát, aki a fiú lapockái közé temette arcát és derekában keresett biztos menedéket. EunHyuk és DongHae hátat fordított a másiknak, s úgy pásztázták tovább a Rengeteg fáit, hogy mielőbb észrevegyék az ismeretlen hang tulajdonosát. A kacaj egyre erősebb lett, majd nem sokkal később léptek zaja csatlakozott hozzá. Ág reccsent a földön, száraz falevél hullott a porba, míg végül a félhomályban kirajzolódott egy alak.

Mark összeszűkült szemmel méricskélte az ismeretlen sziluettjét, egyre mélyebben szedte levegőjét, valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, ahogy az idegen közelített feléjük. Játékosan vigyorogva nézett Mark szemébe, majd ahogy fogyott a távolság, úgy fordult egyre gyakrabban a többiek felé. Utoljára SoHee-t vette szemügyre, aztán megint Markkal nézett farkasszemet.

- Üdv a Rengetegben! – kacagott fel könnyelműen.

- Te ki vagy? – szólalt meg elsőként EunHyuk.

- Inkább találjátok ki! – kuncogta még mindig.

- Nincs időnk találós kérdésekre! – reagált ezúttal Mark, mire a huncutul vigyorgó ismeretlen elé ugrott.

- Pedig benned bíztam a leginkább, Hibrid – lehelte ajkaitól néhány milliméterre, aztán egyetlen lépést hátrált tőle. – A nevem Jackson, és Kobold vagyok! – dőlt meg mélyen.