19. fejezet

A MinSoo nevet viselő, ismeretlen Teremtmény lassanként ellazította ujjait, s óvatosan leengedte a még mindig eszméletlen Hibridet. AhYoung és BaekHyun sietve ugrott JongIn élettelennek tűnő testéhez, és nyomban szólongatni kezdték, hogy mielőbb magához térjen. A szürke Lény Danielhez araszolt, majd elé érve leguggolt, két kezét a Vándor vállaira vezette. Mélyen, aggodalommal telve nézett Daniel lélektükreibe.

- Nem esett bajod? – suttogta alig hallhatóan.

- Jól vagyok, ne aggódj – felelt némiképp még rekedtesen, majd nehézkesen felegyenesedett. – Mit keresel itt, MinSoo? – nézett fel a fölé magasodó Vámpírra.

- Az a dolgom, hogy megvédjelek – reagált hezitálás nélkül. – Az a Félszerzet balga módon hitte, hogy árthat neked, így nem volt más választásom. Jönnöm kellett.

- Nem érek annyit, hogy más Lénynek árts – válaszolta tovább mélyítve a szemkontaktust. – Felesküdtem, hogy megvédem a Teremtményeket, még ha az életembe is kerül.

- Én pedig arra, hogy téged óvlak meg mindentől. Ne vitázz, Daniel! Nincs esélyed. – Kaján mosoly rajzolódott ki MinSoo szája sarkában, azonban még így sem feledkezett meg a többi Teremtményről, akik JongInt igyekeztek felébreszteni. – Rendbe jön – vetette oda félvállról, mire AhYoung felpattant és dúvadként a Vámpírnak rontott.

- Miért tetted?! – zokogott fel keservesen. – Nem akarta bántani Danielt! Miért kellett megölnöd a bátyámat? Miért tetted?! – záporoztatta kérdéseit megállás nélkül, miközben két kezével a Vámpír mellkasát püfölte. – Miért?! – Az Angyal megállt a hasztalan cséplésben és a Vámpír mélybordó íriszébe nézett.

A következő pillanatban AhYoung fájdalmában a földre rogyott, térdei a fagyott talajon koppantak, könnyáztatta arcát tenyerei közé temette, s oda fojtotta sírását. Vállai rázkódtak mérhetetlen szenvedésétől, míg végül egy nagyobb kézfej simult jobb felére. AhYoung leengedte kezét és felnézett a mancs tulajdonosára.

- Sajnálom – szólalt meg MinSoo bűnbánóan. – Nem akartam bántani a bátyádat, de meg kell, értened, miért tettem.

- Milyen mentsége lehet bárkinek is, hogy kioltsa egy másik Lénynek az életét? Erre nem lehet mentség semmi sem.

- A bátyád rendbe jön. Csak elájult – biztatta az Angyalt MinSoo.

- Tényleg nem ölted meg? – pityeregte halkan.

- Megölhettem volna, ha akartam volna. De életben van. Hallom a szívverését.

S ebben a másodpercben rezzent össze JongIn teste. Körmei visszahúzódtak, tekintete is normális színt öltött, ahogy szemfogai is telt felsőajka alá bújtak. AhYoung nem merte elszakítani tekintetét MinSoo-ról, rezzenéstelen arccal fürkészte a Vámpír vonásait. Felrémlett benne a korábbi váratlan találkozás, amikor két másik Vérszívó bukkant fel az útjuk során, s akik korántsem hasonlítottak erre a Vámpírra.

- Ah. Ah. Ah. Young – pihegte csendesen az idősebb testvér.

- JongIn? – Az Angyal elkapta a fejét MinSoo-ról és fivéréhez iparkodott. – JongIn. – Könnyei újfent útnak indultak, mikor homályos szempárja rálelt JongIn ködös pillantására. – Jól vagy?

- AhYoung. Ne. Haragudj – krákogta erőtlenül.

- Ne. Ne beszélj. Most ne – csitította őt az Angyal.

- Fel tudsz kelni, JongIn? – lépett hozzá Daniel is, ujjaival nyelőcsövét masszírozta a fájdalom enyhítésére.

- Daniel? Mi történt? Mi történt veled? – pislogta értetlenül.

- Egy kis időre elveszítetted az uralmat a tested felett. Nem igazán voltál önmagad – válaszolt a kérdésre BaekHyun, majd ő is felkelt a földről, magával húzva a még kissé kábult Hibridet.

- Ideje tovább indulnunk – sürgette Társait Daniel, tekintetével az Erdő sűrűjét kezdte pásztázni. – Ha nem kapjuk össze magunkat, akkor veszélyes Lényekbe botolhatunk – jegyezte meg kissé vékonyabbra húzott szemekkel.

- Hah? Mire célzol Daniel? – érdeklődött LuHan, s ő is követte a Vándor pillantását.

- Késő – sóhajtotta. – Itt vannak.

Még Daniel száját el sem hagyta utolsó szava, amikor hűvös fuvallat érkezett a távolból, beleborzongott minden Teremtmény a légáramlatba, a Vándorok ösztönösen húzták elő tőrjeiket bőrük alól, majd emelték is fel védelmezően fejeik mellé a pengéket. A kör belsejébe parancsolták AhYoungot és JongInt, a három Vándor türelmesen várta, míg feltűnik az idegen, akit még MinSoo is megérzett közeledni. A Vámpír Daniel elé állt, hogy még a Vándorok előtt reagálni tudjon az esetleges támadásra, s ezzel is oltalom alatt tarthassa Vándorát.

- Legyetek nagyon óvatosak – suttogta a Sötétségbe merülve MinSoo. – Veszélyesek, és nem szeretnek senkit sem életben hagyni.

- Kik? – súgta AhYoung, pupillája összeszűkült rémületétől. – Kikről? Kikről beszélsz?

- Cssh – intette őt némaságra Daniel, majd még közelebb hátrált az Angyalhoz. – Bújj mögénk, AhYoung, nem eshet bántódásotok. Mindkettőtöket megvédünk.

- Daniel? – pillázott nagyokat, ám ahogy megjelent egy nagyobb, sötétszín füstfelleg közvetlenül a Rengeteg szélén, AhYoungba fagyott minden szó.

A fekete köd apránként alakot öltött, két fekete ruhás Lény, éjszín szempárral és tincsekkel jelent meg előttük. Szigorú, már-már gyilkos pillantásokat vetettek a Vándorokra és a mögöttük megbúvó két másik Teremtményre. Egyedült a Vámpírt nem vették mérce alá, tudták, hogy még ők sem illethetik szavakkal vagy akár egyetlen kósza pillantással. Az számukra is a biztos véget jelentette. MinSoo egyetlen lépést tett a Veszélyes Lények felé, akiknek szempillája sem rezzent a Vámpír mozdulatától.

- Elmentek zsákmány nélkül, vagy önként ajánljátok fel a nyomorult léteteket? – szólította meg őket MinSoo, azonban válasz nem érkezett a kérdésre.

- Mi történik most, JongIn? – suttogta bátyja fülébe az Angyal.

- Túlélünk – sóhajtotta maga elé, majd ökölbe szorította kezeit.

- Ne, JongIn. – Kérte őt BaekHyun. – Próbálj meg higgadt maradni, JongIn. Te csak maradj végig mögöttünk, most rajtunk a sor, hogy megóvjunk titeket.

Ezzel BaekHyun szorított egyet a Tőr markolatán, majd szemének sarkához nyomta a penge hegyét, lélegzet-visszatartva várta, hogy az előttük álló Teremtmények egyike reagáljon. LuHan BaekHyunhoz hasonlóan, árgus szemmel figyelte a Lények mozdulatait, mellkasa alig moccant, ahogy olykor levegőt juttatott tüdejébe. Daniel a másik két Vándorral ellentétben egyszer a vadidegen Lényeket vette szemügyre, egyszer pedig MinSoo széles hátának látványába merült. Alkalomadtán elmerengett, milyen jó lenne belebújni MinSoo lapockái közé, hogy ott örök megnyugvásra leljen.

- Feleljetek, Démonok! – szólította fel őket MinSoo, hangja mennydörgésként száguldott végig az Erdő fái között. – Halljam! – zúdult fel ismét.

- Tsch – szűrte fogai között a magasabb, kissé vékonyabb alak, szemeit lesütve.

- Feleljetek nekem, én parancsolom, egy a Vámpírok Sarjai közül! – utasította őket emelkedett hangon.

A két Teremtmény zúgolódni kezdett, majd hirtelen elhomályosult alakjuk, és éppen azzal a váratlansággal váltak köddé, mint ahogy megjelentek. A három Vándor és a Vámpír viszont fikarcnyit sem hátrált. Mozdulatlanul álltak és figyelték az Éjszakában megbúvó Lényeket, s várták, hátha újfent felbukkan egy nem hívott vendég. Hosszú percek teltek el némán, de a korábbi két Visszataszító és Félelmet keltő Teremtmény nem jelent meg még egyszer. Óvatos mocorgásba kezdtek, elsőként a Vándorok engedték le karjaikat combjaik mellé, majd rejtették el fegyvereiket bőrük alá. Az Angyal és a Hibrid továbbra is szoborként állt a Vándorok háta mögött.

- Még ne – súgta hátrapillantva MinSoo, aztán megint az egyik távolabbi fát vizslatta szúrós tekintetével. – Még ne menjetek sehova.

- MinSoo? Mit érzel? – szuszogta Daniel, majd leküzdötte a parányi távolságot kettejük között, álla tökéletes közelségbe került jobb vállával.

- Valaki van ott – jegyezte meg alig hallhatóan.

- Ki? – sóhajtotta lapockájára Daniel, miközben ő is fürkészni kezdte a távoli fákat. – Ki az, MinSoo?

- Nem tudom – szuszogta a Vámpír.

- Én tudom – felelte csendesen BaekHyun, majd óvatosan arrébb lépett. – De soha nem hittem, hogy valaha is személyesen találkozhatom vele. – Kissé tátott szájjal meredt a távolba, ahol lassanként fehér fényforrás bukkant elő, s apránként alakot is öltött. – Angyalhercegnő? – dünnyögte érthetetlenül.

- Lehetetlen – mormolta MinSoo, aztán hirtelen lesütötte a szemét, s fejét is lehajtotta.

- MinSoo? BaekHyun? Mi történik? – értetlenkedett Daniel.

- Cssh. Most ne kérdezz semmit, csak mind térdeljetek le – kérte halkan társait BaekHyun.

- Hogyan? – kérdeztek vissza tökéletes összhangban.

- Csak csináljátok azt, amit a Vándor kér – utasította őket MinSoo, aztán sorban térdre ereszkedtek, s lehajtott fejjel várták, hogy a hószín alak végre testet öltsön.

* * *

- Nem tartozom neked semmivel sem, Vámpír – intette távozásra őket a Boszorkány.

- Ígérem, többé nem zavarlak, Boszorkány, de most nem én kérem a segítséged.

- Valóban? – DongHae bólintott, mire a Boszorkány átnézett a válla felett, hűvös szempárja összeakadt EunHyuk kérdő-kérlelő pillantásával. – Ennyire el lehet keseredve egy Hibrid, hogy éppen egy Magunkfajtától vár segítséget?

A Boszorkány szigorú szemekkel mérte fel újra és újra EunHyuk kissé reszkető alakját. Ajkaira veszélyes mosoly költözött; tudta, egyetlen parányi mozdulattal képes lenne mindannyiuk életét elvenni, ha azt akarná. EunHyuk után kíváncsian nézett végig DongHae többi kísérőjén is, SoHee-n állt meg utoljára vizslató tekintetével. Pupillája összeszűkült, aztán megint szigorú szemekkel mérte fel a csapatot.

- Lássuk csak. – Kezdett bele monoton. – Egy Vámpír – pillantott DongHae-re -, két Hibrid – egyszer EunHyukra, egyszer pedig Markra vezette tekintetét – és egy ember. Szép kis társaság, mondhatom – fonta össze karjait mellkasa előtt. – Nem! – jelentette ki tényként, s ezzel hátat is fordított nekik.

- Várj, Boszorkány! – nyúlt utána DongHae, éppen csak megérintette a Mágia Művelőjének csuklóját, mire az hátrapillantva fintorgott vissza.

- Ne érj hozzám, vérszívó! – szűrte fogai között.

- Ne sértegess, banya! – emelte fel DongHae is a hangját, majd maga mellé engedte kezét. – Azért jöttem, mert egy barátomnak szüksége van a segítségedre. De ne hidd azt, Boszorkány, hogy ha kell, nem szedem ki belőled azt erővel – fenyegette meg.

- Ti vámpírok mindig is felsőbbrendűnek hittétek magatokat. Ha egy kicsit is magatokba szállnátok, rájönnétek mind. – Kényszeredett és ellenszenves mosoly költözött a Boszorkány ajkára.

- Mire akarsz célozni, KyungRi? – biccentette oldalra a fejét DongHae.

- Nocsak! – húzta fel jobb szemöldökét a nevén szólított Boszorkány. – Csak nem tudja a nevemet egy Vámpír? – gúnyolódott.

EunHyuk azonban már nem bírta tovább a két fél verbális küzdelmét. Kilépett DongHae mögül, kissé idegesen közelebb lépdelt a Boszorkányhoz, majd lehajtotta a fejét, kezeit összekulcsolta lábai előtt. Megköszörülte a torkát, de a fejét még mindig nem emelte meg.

- Sajnos nekem nincs annyi időm, hogy pont kerüljön a vita végére és kivárjam a győztest, Boszorkány. Hajlandó lennél segíteni nekem? Lennél ennyire kegyes hozzám, Nagybecsű Varázslónő? – suttogta esdeklően.

- Miért ennyire fontos, hogy segítsek neked, Hibrid? – KyungRi hangja lágyabbra váltott, már-már kíváncsivá téve őt a könyörgő Hibrid.

- Mert azt hallottam, hogy csak te tudsz rajtam segíteni, Boszorkány. Egyedül benned van minden reményem, hogy végre megtaláljam a húgomat – felelte még mindig lehajtott fejjel.

- Nézz rám, Hibrid – szólalt meg a Boszorkány, s EunHyuk lassan megemelte nehéz kobakját, könnyes szempárja összefonódott a Boszorkány kíváncsi lélektükreivel. – Jól van. Segítek neked, Hibrid – bólintott egy parányit.

- Hálásan köszönöm, Nemes Boszorkány! – hajolt meg mélyen.

- Mit szeretnél tőlem, Hibrid? – lépett hátrébb két lépést.

- A nevem EunHyuk, és azt szeretném tudni, hogy hol találom az eltűnt húgomat.

KyungRi mélyet lélegzett. EunHyuk tekintetéből tökéletesen kiolvasta, hogy a Hibrid szándékai valóban őszinték és tényleg a Boszorkány segítségére van szüksége. Lassan széjjelebb tárta karjait, fejét megemelve a párás, szürke kövezetes plafonra nézett. Mélybarna írisze szürke színt öltött, száját résnyire kitárta, s magában mormolni kezdett egy érthetetlen varázsigét. Legalábbis a látogatói számára érthetetlen volt, KyungRi a Boszorkányok nyelvén kérte Istenei segítségét.

Hűvös szellő vágott végig a falak között, a Boszorkány egyre hangosabban mondta a varázsigét, félelmet keltve ezzel a többiekben. A Máguslény teljesen átszellemült, lába már nem kapaszkodtak a kőbe, sötét fürtjeit ide-oda lóbálta a szél, ami körülötte támadt, s tekintete végleg elfehéredett. A többi Lény döbbenten állt a történtek előtt, SoHee reszketett félelmében, Mark pedig igyekezett testvére kellő támasza lenni. Aztán a szél elmúlt, a Boszorkány pedig újra felvette korábbi alakját.

- Egy Haláltündér. – EunHyuk habozva biccentett. – Aki a Vérfarkasok Erdejébe menekült. – A fivér pupillája összeszűkült. – Egy Vérfarkas vigyáz rá és eltökélt szándéka megvédeni őt mindenkitől. Akár saját magától is. – Felsóhajtott. – Most menjetek! – parancsolta, majd hátat fordított mindenkinek, s eltűnt a lépcsőkön lépdelve.