16. fejezet

AhYoungban megfagyott a vér, de tovább morfondíroznia vagy rettegnie már nem volt ideje. Szédülni kezdett, miközben két erős szorítást érzett testén, majd néhány hunyorgással töltött másodperc után már hűvös szellő cirógatta az arcát, ami az Éj sötét hangjait hozta magával. Ismét csak kérdések ütöttek szöget a fejében, ellenben feltenni őket már nem volt lehetősége. Bátyja és Védelmezőjük egy hasonlóan vöröslő szempárral nézett farkasszemet. Egészen pontosan kettővel.

- JongIn? – pihegte félelmében.

- Maradj mögöttünk, AhYoung! – Daniel nyúlt az Angyal felé, majd vonta is háta mögé, hogy teljes testtel tudja védelmezni a Lényt.

- Kik? Kik ezek, JongIn? – kérdezte rémülten, homloka a Vándor lapockái közé fúródott, egész testében reszketett a félelemtől.

- Meg. Ne. Moccanj. AhYoung – tagolta kérését Daniel, miközben még jobban hátához préselte a lányt.

- Daniel – AhYoung szeméből útnak indult az első könnycsepp, amit sorban követett a többi.

Az Angyal soha korábban még nem félt ennyire. Még akkor sem, mikor meglátta Bátyja másik énjét, aki az ismeretlenekhez hasonlóan bíborszín szempárral is rendelkezhet akkor. Viszont AhYoung most rettegett. Féltette barátjuk, Daniel életét, ahogyan rettegett, hogy elveszítheti imádott Bátyját is. Az Angyal remegése fokozódott, képtelen volt visszafogni a testén eluralkodni látszó didergést. Bőrén cikázott a hideg, a legforróbb érintést is jegesnek érezhette volna.

Egy váratlan pillanatban AhYoung összeszorította szemhéjait, elfojtott magában egy sikolyt, majd hirtelen tárta ki hószín szárnyait. Daniel próbálta továbbra is magához szorítani az Angyalt, de minduntalan a tollazatba ütközött kezeivel, s ezzel csak fájdalmat okozott AhYoungnak. JongIn a Vándor mellé lépett, ketten igyekeztek óvni az Angyalt, akire egyre jobban fájt a velük szemben álló Vámpír szemfoga. Tekintete felragyogott a sötét éjszakában, mikor meglátta az Angyal szárnyait, csak még kívánatosabbá és elérhetetlenebbé tették őt a számára.

- Soha nem kapod meg! – mordult fel JongIn, szemfogait meresztette a vadászó Lényekre. – Ahhoz előbb velünk kell végeznetek!

- JongIn – nyugtatgatta a Hibridet Daniel. – A legfontosabb, hogy AhYoungot biztonságban tudjuk tőlük – jegyezte meg alig hallhatóan, ám a két Vámpír mégis tökéletesen hallotta a Vándor intelmét.

- Add őt át és nem esik senkinek baja! – szólalt meg elsőként a lila tincseket birtokló Vámpír, egy pillanatra társára nézett, aztán megint AhYoung alakját fürkészte a Vándor háta mögött. – Ne akarjatok szembeszegülni velünk!

- TaeHyung – intette hallgatásra az ébenfekete hajú Vámpír. – Hallgass most, TaeHyung. Önszántából kell velem jönnie.

- Nem megy sehova! – morogta JongIn, bosszúsan mérte fel a vérszívók alakjait.

- Honnan veszed, hogy nem akar máris velünk jönni? – kérdezett vissza a TaeHyung nevet viselő Teremtmény, ajkaira veszélyes mosoly rajzolódott ki. – Ha nem mi kapjuk el, akkor majd megszerzi más magának. Egy nálunk sokkal rosszabb valaki.

- Ez az, amit én akadályozok meg minden alkalommal! – húzta ki magát Daniel, majd lassan előhúzta alkarjából a Tőrét és ujjai közé fogta. – Nem akarom egyikőtök életét sem venni, mert Vándor vagyok, minden Teremtményt meg kell védenem, de ha kell, akkor kárt teszek bennetek, hogy megvédjem ezt az Angyalt.

Daniel óvatosan felemelte karját, melyben fegyverét tartotta, s egyenesen az ébenfekete hajú felé célzott vele. A másodperc tört része alatt bukkant fel előtte a Vámpír, a Tőr hegye pontosan nyakának felső pontján helyezkedett el. A Teremtmény mosolygott a Vándorra, fikarcnyi félelmet sem mutatott az irányába. A telt ajakpárra egyre szélesebb, felfelé ívelő görbület költözött, írisze rubinként fénylett az éjszakában.

- Akkor is az enyém lesz ez az Angyal – közölte tényként, s ezzel semmivé is lett a Vámpír.

- Most az egyszer megúsztátok. De legközelebb nem lesz ilyen szerencsétek!

A második Vámpír is köddé vált mondandója után, AhYoung ijedten járatta tekintetét a semmiségben, kutatva a Lények után, akik magukkal kívánták vinni. JongIn és Daniel egyszerre fordult az Angyal felé, akinek a szárnyai idővel visszahúzódtak, s újra nem hasonlított már másra, csak egy hétköznapi lányra. AhYoung szólni szeretett volna, de torkán egyetlen halk sikolyon kívül semmi nem jött ki, szemhéjai elnehezültek, térdei megcsuklottak. Eszméletlenül rogyott össze Daniel karjaiban.

- Mi történt vele, Daniel? – kiáltott fel JongIn, ahogy húga a Vándor ölelésébe zuhant.

- Nem tudom. Talán elájult a félelemtől. – Visszacsúsztatta bőre alá fegyverét és még biztosabban fogott AhYoung derekára.

Daniel térdeire ereszkedett és úgy fektette combjaira az ájult Angyalt. Remegő kézzel simította el homlokáról a kósza tincseket, ujjbegyeivel finoman megcirógatta a kissé elhűlt bőrt, melynek porcelánosságához nem volt fogható hasonló dolog. Talán még a Vámpírok közül is kitűnt volna vele. JongIn halkan szólongatta a húgát, de hiábavaló volt minden igyekezete. AhYoung nem tért magához.

Futólépések hangjai zavarták meg a barátokat, míg a Vándor feljebb vonta lábain AhYoungot, s közben ismét kihúzta a Tőrt bőre alól, addig JongIn felegyenesedett és a zaj irányába fordult. Kész volt szembeszállni bárkivel is, aki húga életére készült törni. Két alak kezdett körvonalazódni a távolban, akik egyenesen feléjük szaladtak lélekszakadva. A Hibrid kezei ökölbe szorultak, ellépett Danieltől és óvatosan araszolni kezdett a közeledők felé.

- Álljatok meg ott, ahol vagytok! – utasította megállásra a rohanókat.

- Vándorok vagyunk! – érkezett a távoli válasz, JongIn összeráncolta a szemöldökét a választ hallva, Danielre sandított.

- Nevezzétek meg magatokat! – parancsolta a földön gubbasztó Vándor.

- Nem viselünk címkét – felelték egybehangzóan.

- Valamilyen nevet csak kaptatok, ha anya szült benneteket! – reagált ismét Daniel.

- Közelebb mehetünk?

- Miért?! Miért akarnátok közelebb jönni?

- JongIn, hagyd – kérte halkan Daniel, bal kezét AhYoung fején pihentette, a jobbal JongIn felé nyúlt. – Nem kell félnünk tőlük. Vándorok.

- Egészen biztos? – kételkedett még mindig a Hibrid.

- Érzem. Rendben lesz minden. Biztos ők is megérezték a Vámpírokat – nyugtatta a Teremtményt.

- Rendben – biccentett egyet, majd ismét a távolba révedt. – Gyertek! – emelte meg hangtónusát, hogy elérje az ismeretleneket.

Alig egyetlen perc leforgása alatt már JongInnal szemben állt a két másik Vándor. A világos hajkoronát viselő egyszer Danielt és az ölében pihenő Angyalt mérte fel, egyszer pedig JongInt vette mérce alá; a sötétbarna pedig le sem vette tekintetét a Hibridről.

- Szóval? Kik vagytok? – intézte kérdését JongIn a magasabbik, világosszőke fürtök tulajdonosához.

- Az én nevem LuHan, ő pedig itt BaekHyun, a társam. Bennetek kiket tisztelhetünk? – dőlt meg kissé, hogy ezzel is biztosítsa az együttműködést mindannyiuk között.

- Én Daniel vagyok – állt fel a Vándor, karjai között tartva a szunnyadó Angyalt. – Ő itt AhYoung, a kicsit morcosabb pedig JongIn, AhYoung bátyja.

- Legyetek üdvözölve – hajolt meg illően BaekHyun is, majd felemelkedvén folytatta is tovább gondolatát. – Mi történt vele? – biccentett állával AhYoungra.

- Úgy véljük, hogy elájult. Nemrég váratlan látogatókba botlottunk, akik valószínűleg megrémisztették őt.

- Megnézhetem? – ajánlotta fel segítségét a fiatalabb Vándor, JongInból egy mogorva sóhaj szakadt fel. – Csak szeretném én is megvizsgálni. Talán hasznos lehet a tanácsom.

- Miféle Vándor vagy te? – vezette végig haragos pillantását BaekHyun alakján, majd összeakadt a tekintete Daniel pillantásával.

- Hidd el, hogy ártó szándék nélkül jöttem és csak segíteni szeretnék a húgodon! – BaekHyun védekezően emelte fel karjait, készen a megadásra.

- JongIn, ne légy ilyen mogorva – Daniel megpróbálta mielőbb jobb belátásra bírni Védelmezettjét, aki végül a sokadik kérlelésre beadta a derekát és engedett a Vándornak. – Így jó lesz? A karjaimban?

- Nekem tökéletesen megfelel – hajtott fejet újfent, majd AhYounghoz lépdelt megfontoltan. – Lássuk csak, mi történt veled, AhYoung – nézett végig az eszméletlenül pihegő kicsiny testen. – Hm.

BaekHyun jobb kezét AhYoung arcára csúsztatta, bal tenyerét pedig mellkasa fölé tette. Szemhéjait lehunyta, légzését lelassította. A Hibrid és a másik két Vándor lélegzetvisszafojtva figyelte BaekHyun ténykedéseit, még pislogni sem akart egyikük sem, nehogy lemaradjon akár egyetlen filmkockáról is a jelenetből. A percek megfeleződtek, minden lelassult körülöttük, majd BaekHyun végre fellélegzett. Halvány mosoly bújt meg szája sarkában.

- AhYoung. Én BaekHyun vagyok, azért jöttem, mert hallottam a sikításodat. Kérlek, ha hallod a hangomat, akkor nyisd ki szépen a szemed. – Az Angyal szemhéjai megremegtek.

* * *

- Hyukie? – csuklott el SoHee hangja. – Az normális, hogy piros szeme van a barátodnak? – bámult fel DongHae-re tátott szájjal.

- Ha úgy vesszük, az – kényszeredett görbület költözött EunHyuk ajkára.

- Mert? Miért normális, hogy valakinek piros szeme van? Még egy nyúlnak oké, na, de ő nem az – értetlenkedett.

- Helyes a meglátásod SoHee. DongHae korántsem nyúl, inkább nevezném Vámpírnak.

Ezzel SoHee-ben fagytak a további szavak, és pusztán csak egyetlen hajszál választotta el, hogy ájultan essen össze a hallottaktól. Csak nyelte és nyelte a gyülemlő gombócokat, melyek lassanként fojtották belé a gondolatait, még a gyomra is parányira szűkült félelmében.

- V. Vám. Vámpír? – tátogta érthetetlenül.

- SoHee – EunHyuk közelebb lépett a lányhoz, finoman vállaira fogott és óvatosan a kanapé irányába kezdte vezetni őt, majd leültette rá. – SoHee, nincs semmi baj. Jól hallottad, amit mondtam. DongHae valóban egy Vámpír és azért van itt, mert segít megkeresni a húgomat, MeeYunt.

- Vámpír? – dünnyögte kikerekedett szemekkel.

- Igen, az – EunHyuk mosolya szélesedett a csodálkozó lány arca láttán.

- Vámpír – ismételte magán kívül. – Egy. Egy. Vámpír – motyogta.

- Mondogathatod megállás nélkül, de akkor is az vagyok – szólalt meg végül DongHae, megunva a mantrázást.

- Én. Én. Hyukie. Én.

- Cssh. SoHee. Nyugodj meg – simította mindkét tenyerét a lány arcára. – Nem fog senkit sem bántani. DongHae a barátunk, rendben? – SoHee piciket bólogatott, bár maga sem tudta, hogyan volt képes reagálni. – Szóval, elárulod, miért jöttél most ide?

- M. Mark. Össze. Összevesztünk – hebegte még mindig kissé kótyagos állapotban.

- Micsodán vesztetek össze?

- Nem. Nem akarja. Nem akarja megmondani. Mi. Mi történt akkor.

- Mikor? – döntötte kicsit oldalra a fejét, kíváncsian fürkészte SoHee vonásait.

- Hyung? SoHee?

Az ismerősen csengő hang irányába néztek mindhárman. SoHee eddig emlegetett bátyja ácsorgott a küszöbön, bebocsátásban reménykedve. Könnyáztatta arccal nézte a pamlagon görnyedő húgát és legjobb barátját, aki ezúttal is támaszt nyújtott helyette. Mark nagyot nyelt, ahogy homályos lélektükre összeakadt DongHae szúrós pillantásával.

- Gyere be, Mark. Azt hiszem, bőven van mit megbeszélnünk.

- Igazán? – merészkedett beljebb a helyiségben.

- Én. Én – mormolta SoHee, ahogy lassan haladt felé a testvére.

- Ideje végre megmondani neki, Mark – szorított a fiatalabb vállára EunHyuk.

- Megmondani? Mit? – járatta a fejét a két fiú között.

- Még nincs felkészülve rá, Hyung – ellenkezett a majd’ egy fejjel magasabb fiú.

- Az lehet, de akkor is meg kell tudnia végre, hogy ki is valójában. És hogy te ki vagy.

- Hah? – rebegtette pilláit egyre inkább összezavarodva a zaklatott lány.

Mark mélyet lélegzett, hosszú percekig csak nézte Húga zavarodott arcát, aztán EunHyukra pillantott, aki nem tágított álláspontja mellől. Végül DongHae-n állt meg féltő szembogaraival. Még mindig kétségek gyötörték, de kisvártatva belátta, hogy a mindig halogatott beszélgetésnek előbb vagy utóbb, de el kellett jönnie. Nyelt még egy nagyot, aztán egyetlen bólintással kérte meg EunHyukot, hogy tálalja SoHee előtt az akár kegyetlennek is hatható tényeket. Az igazságot.

- SoHee. – Kezdett bele hosszú monológjába. – A bátyád és én nagyon szeretünk. Mindketten. Saját húgomként szeretlek, mióta először tartottalak a karjaimban, még pólyás korodban. Bármit és mindent megtennék értetek, éppen úgy, mint a saját húgomért. SoHee. A bátyád nem egy hétköznapi ember. Mark egy Félvér. Egy Hibrid lény, ha úgy tetszik.

- Hib. Hah? – pihegte könnyeivel küszködve.

- Félig ember, félig Démon. Egy Hibrid. És én is az vagyok. Egy Hibrid. Félig Tündér, félig pedig Vérfarkas.

- EunHyuk? – bukott ki SoHee-ból, aztán egy lélegzetvételével később elsötétült előtte minden, ő pedig rongybabaként feküdt végig a kanapén.