17. fejezet

- AhYoung. Én BaekHyun vagyok, azért jöttem, mert hallottam a sikításodat. Kérlek, ha hallod a hangomat, akkor nyisd ki szépen a szemed – Az Angyal szemhéjai megremegtek, majd egy gondolat múltán lassan felemelkedtek.

- Öhm – nyöszörögte alig hallhatóan AhYoung, a külvilág egyelőre még homályosan mutatta magát a lánynak. – Jong. Khm. JongIn? – pihegte bágyadtan.

- AhYoung – szólalt meg ismét BaekHyun. – Nézz rám, AhYoung – kérte megértéssel telve.

- Hm? – dünnyögte, miközben az ismeretlen Vándorra vezette tekintetét. – Te ki vagy? – pislogott aprókat.

- BaekHyun vagyok – felelt halvány mosollyal ajkain.

AhYoung összeráncolta homlokát. A név, amit hallott, furcsán ismerősnek hatott az Angyal számára, annak ellenére, hogy a fölé magasodó férfit soha korábban még nem látta. Érezte, hogy ismeri, közben mégsem. Az Angyal egyre jobban összezavarodott, a káosz ismét úrrá lett elméjében, kis híján megint elveszítette az eszméletét.

- Most ne ájulj el, AhYoung – emelte feljebb karjaiban az Angyalt aggódó Védelmezője, rémülten nézett egyszer a Vándorra, egyszer pedig a Hibridre.

- BaekHyun? – szólalt meg LuHan, ahogy a testvérpárt és Társát mérte fel.

- Mindjárt jobban lesz, csak még egy kicsit zaklatott szegény – simított végig AhYoung arcán a megmentő Vándor, majd JongIn vállára helyezte gondoskodó tenyerét. – Történt valami, ami ezt váltotta ki AhYoungból?

- Ami azt illeti, igen – vette magához a szót Daniel. – Mielőtt jöttetek volna, egy Vámpírba és annak Társába botlottunk. Vagyis inkább ők botlottak belénk.

- Vámpírok? – biccentette oldalra a fejét BaekHyun, LuHan is teljes figyelmet szentelt Daniel szavainak. – Milyen Vámpírok? Mit akartak? Mondtak egyáltalán valamit? – záporoztak a kérdései.

- A Húgomat akarták magukkal vinni, de nem hagytuk – szorította ökölbe mindkét kezét, ahogy végignézett AhYoungon. – AhYoung? – nézett le az Angyalra, aki kikerekedett pupillákkal bámulta Bátyját és hallgatta a diskurzust.

- JongIn? – nyöszörögte még kissé rekedtes hangon. – Mi történt, JongIn?

- Elveszítetted a kapcsolatot a külvilággal – felelt a lány kérdésére BaekHyun, majd illedelmesen megdőlt. – Az én nevem BaekHyun, örvendek a szerencsének AhYoung! – emelkedett fel mosolyogva. – Ő a Társam, LuHan – mutatott a mellette álló, világosbarna tincseket birtokló fiatal férfire.

- Kik? Kik vagytok? – pislogott parányikat, miközben fejét a két ismeretlen között járatta. – JongIn? Kik ők? – kapta fejét Bátyjára, akinek ajkaira hálás mosoly költözött.

- Hallottad, nem? – húzódott még szélesebb mosolyra a kezdeti lágy görbület. – Vándorok, akik segítettek rajtad. – Kettőt lépett az Angyalhoz, majd tenyerét húga fejbúbjára simította és gyengéden megcirógatta. – De most már jól vagy és ez a lényeg.

- Ő hova lett? – nyelt egy nagyot, ahogy a távolba révedve keresi kezdte a Teremtményt.

- Kicsoda? – kérdezték tökéletes összhangban mindannyian.

- Ő – pihegte alig hallhatóan, ajkai között reményteljes sóhaj szökött ki. – Most már letehetsz – nézett Danielre, aki a többi Vándorral és a Hibriddel együtt értetlenül bambult az Angyalra.

- Biztos, hogy jól érzed magad? – Lassan engedte le AhYoungot, aki pusztán egyetlen magabiztos bólintással felelt Daniel kérdésére.

- Hová indultatok? – terelte másik téma felé a társalgást LuHan, egyszer JongInre, egyszer pedig Danielre vezette tekintetét.

- Tulajdonképp az otthonunkból menekültünk – reagált a Hibrid.

- Hogyan? – lepődött meg BaekHyun. – Mi az, hogy menekültetek? Hogy’ érted, JongIn?

- Úgy, ahogy mondom. Megtámadtak minket és AhYoungot akarták elrabolni.

- És téged is, JongIn – jegyezte meg halkan Daniel, mire LuHan és BaekHyun egyszerre fordította figyelmét a Védelmezőre.

- Elmondjátok, hogy kik támadtak meg titeket? – tette fel a lényeges kérdést a legidősebb Védelmező.

- Vadászok. Vadászok voltak – meredt maga elé a Hibrid, ahogy felidézte a közelmúltat, jobb szemének írisze lassanként változott meleg barnából izzó sötétvörössé.

- JongIn – fordult az idősebb testvér felé Daniel, minden porcikájában érezte, hogy mielőbb csillapítania kell a Báty haragját, különben elszabadulhat a pokol. – JongIn, már vége van – azonban JongIn tekintete nem változott.

* * *

- Miért kellett otthagyunk?! – tárult széjjelebb a vaskos, tömör fából készült bejárati ajtó, amikor az ingerültebb Vámpír belépett a hűvös falak közé, szúrós szempárral méricskélte higgadt Társát, aki elegáns léptekkel vonult mögötte.

- Csillapodj, TaeHyung – intette csendre, jobb kezének ujjai között egyetlen, már megalvadt vércseppet kent szét. – Ne mérgelődj, mert az nem illendő a mi köreinkben.

Megfontoltan sétált el a poros és fakó képek mellett, melyek a szürke falakat hivatottak díszíteni, egy-kettőn elmélázott, bal kezével leszedett néhány pókhálót, aztán tovább ballagott a kopott, hajdadán mélyvörös színben pompázó selyemszőnyegen. Egészen a rózsadíszes ablakig lépdelt, odaérve megállt előtte és a messzeséget kezdte fürkészni bíborszín íriszeivel.

- Hallottad, amit kérdeztem?! – fakadt ki még idegesebben a fiatal Vámpír, eszét vesztve járkált fel-alá a hatalmas teremben. – Egyszerűen otthagytad! Még arra sem voltál hajlandó, hogy legalább azokat a semmirekellőket elintézzük egy életre!

- Befejezted, TaeHyung? – sandított háta mögé, mély hangtónusa visszaverődött a nedves kövezetről, Társa egy pillanatra összerezzent.

- Nem – szűrte fogai között.

- Akkor jobban teszed, ha mielőbb lecsillapodsz, TaeHyung, mert a végén én leszek az, aki kihajít az ablakon – fordult meg tengelye körül, s szembe került a másik Vámpírral, feljebb emelte fejét, miközben karjait háta mögé tette. – Nos? Lecsillapodsz magad, vagy szeretnél megtanulni repülni?

- Nyugodt vagyok – mormogta lesütött szemekkel, kezei azonban az ellenkezőjéről árulkodtak.

- Látom. Épp annyira, mint mikor valakinek a vérét kívánod venni, de az idő és a hely nem alkalmas rá, ezért kénytelen vagy úrrá lenni a saját Szomjúságodon. Ennyire vagy nyugodt, TaeHyung?

- Lehiggadtam – felelt némi habozás után, azonban még mindig nem volt elég hihető a válasza.

- TaeHyung, mikor tanulod meg végre, hogy nálunk már nem számít az idő? A mi fajtánk örökké él.

- Ezt azért ne vedd készpénznek, Hyung, hisz’ te magad tudod a legjobban, hogy minket is fog a Penge vagy éppen a Büdös Kutyák tudják kettéharapni a torkunkat – ecsetelte a rideg tényeket.

- Tisztában vagyok a gyengéinkkel, TaeHyung, felesleges emlékeztetned rájuk. – A másodperc tört része alatt termett előtte, s végigmérte az alacsonyabb Vámpír alakját. – Bűzlesz – szólalt meg kissé gúnyos hangon, ahogy beleszagolt a levegőbe, orrát megcsapta a korábban elfogyasztott vér szaga.

- Te sem vagy éppen rózsaillatú, Hyung – vigyorodott el.

- Meglehet, TaeHyung, meglehet, de én nem is akarom senki vérét venni – fordított hátat ismét TaeHyungnak, majd visszasétált az ablakhoz.

- TaeMin-shi? – szólította nevén az üvegen át merengő Vámpírt.

- Mondd, TaeHyung.

- Visszamész még érte?

- Kiért?

- Tudod jól, hogy kire gondolok, Hyung. Érte. Az Angyalért. Visszamész? – TaeHyung hangja kimért és számító volt.

- Talán. Talán egyszer még meglátogatom azt az édes kis Lelket. – Veszélyes mosoly rajzolódott ki telt ajkain, felső szemfogain megcsillant a hold fakó fénye, bíborszín írisze felragyogott az üvegen.

- Ha nem te találod meg, Hyung, akkor más megteszi helyetted. A Lélekfalókkal még mi sem vehetjük fel a versenyt – fűzte mondandójához csendes megjegyzését.

TaeHyung várt még néhány pillanatot, végül szó nélkül megdőlt az idősebb előtt, és semmivé lett a teremben. TaeMin szippantott egy újabbat a levegőből, oxigén híján nem volt mit beszívnia tüdejébe, így nem maradt más, csak a párás levegő és az illatfoszlány, ami emlékeiben derengett. Magán érezte az Angyal rémült pillantását, testében lüktetett a pirosló folyadék, hirtelen száradt ki ajka, s kiáltott szüntelenül szomjoltásért.

Nyelve hegyével benedvesítette száját, miközben újra felemelte jobb kezét és az ablakra simította ujjbegyeit. Jégvirágok jelentek meg ujjbegyei nyomán, amerre csak végigvezette tenyerét, míg végül lassanként az egész ablakot ellepték a szebbnél szebb formák. Elégedetten nézett végig az üvegen, aztán egy könnyed legyintéssel szertefoszlott minden téli montázs, s helyére a komor sötétség költözött.

- Hamarosan újra találkozunk, Angyal – pihegte az átlátszó felületre, miközben szemhéjai elernyedtek, s ismét maga előtt látta a didergő Lényt. – Hamarosan – súgta érzéki hangon.

* * *

- Félig ember, félig Démon – mondta EunHyuk, ahogy SoHee szemeibe nézett. – Egy Hibrid. És én is az vagyok. Félig Tündér, félig Vérfarkas.

- EunHyuk? – bukott ki SoHee-ből, aztán egy lélegzetvételével később elsötétült előtte minden, ő pedig rongybabaként feküdt végig a kanapén.

- Remek ötlet volt, Hyung – morrant fel SoHee bátyja, ahogy a pamlag mellé lépett és megpróbálta felébreszteni a húgát. – Most aztán főleg magyarázkodhatok neki. Eddig is ki volt bukva, nem kellett volna mindent rázúdítani!

- Ideje volt már, hogy tisztán lásson a húgod – csatlakozott a parázsvitába az eddig szótlanul álló DongHae is, mindkét szempár a Vámpírra vándorolt.

- Ő kicsoda? – értetlenkedett a fiatalabb Félvér.

- Mark. Azt hiszem, hogy van valami, amit még te sem tudsz – emelte fel jobb kezét, hogy a fiú felé nyúljon és leültesse a földre.

- Várj egy kicsit, Hyung! – rázta a fejét zavarában. – Ő az, akit a húgod megölt, igaz? – futott végig a gondolat Mark fejében, mire EunHyuk és DongHae összenézett.

- Szeretnéd, ha inkább én mondanám meg a fiúnak? – Ismét DongHae vette magához a szót, EunHyuk biccentett a kérdésre.

- Rendben – dőlt meg kissé. – Mark. Ugye jól hallottam, hogy ez a neved? – Bólintott. – Én Lee DongHae vagyok, EunHyuk egy közeli barátja.

- Tudom, hogy ki vagy – motyogta.

- Tudom, hogy tudod. De azt nem tudod, hogy miféle Faj vagyok.

- Faj? Mármint? – hebegte még inkább értetlenül.

- Egy Vámpírleszármazott vagyok – jelentette ki.

- Leszármazott?

- Megharapták, Mark. DongHae-t egy másik Vámpír harapta meg egyszer régen, és azóta ő is egy közülük – fonta össze karjait a mellkasa előtt EunHyuk, ahogy végignézett barátján.

- Akkor mégsem halt meg, mikor találkozott a húgoddal? – nézett fel az idősebbre.

- Úgy tűnik, bár ez mostanáig előttem is rejtve volt. Én is most tudtam meg, hogy akit barátomnak hittem, s eltemettem, azóta vígan éli a mindennapjait és én egy ismeretlent látogatok a sírnál. Egy vadidegenért sírok nap mint nap.

- EunHyuk – sóhajtott fel DongHae a kegyetlen igazságot hallva, mellkasa összeszorult fájdalmától.

- Minek szépíteni, DongHae? – könnyes hangon törtek fel a szavak EunHyukból, akinek korántsem ment olyan egyszerűen az események feldolgozása, mint azt hitte és állította.

- Ha kell, minden nap bocsánatot kérek tőled, de kérlek, engedd, hogy segítsek! – kérte esdeklőn.

- Akkor most MeeYun mégsem gyilkos? – Mark lassan felegyenesedett SoHee mellől és a két idősebb férfihez ballagott.

- Nem. Bár erről neki fogalma sincs valószínűleg – szusszant fel EunHyuk.

- Talán neki is meg kellene tudnia az igazat. – Végre Mark ajkára is egy könnyed mosoly kúszott saját javaslatától, mire EunHyuk is beleegyezően biccentett.

- Hol van most MeeYun?

- Nem tudjuk – felelt Mark kérdésére DongHae.

- Valaki, aki tudja? – forgatta a fejét a Hibrid és a Vámpír között.

- Szerinted van bárki is, aki tudhat a húgom hollétéről?

- Megeshet – bizakodott a fiatalabb Hibrid.

- Minél előbb keresni kezdjük, annál előbb bukkanhatunk a nyomára.

- Jó meglátás, DongHae-shi!

- SoHee-vel mi legyen? – fogott Mark karjára EunHyuk, mielőtt még megfeledkezne húgáról.

- Oh. Igaz. SoHee.

Mark húgára vezette mélybarna tekintetét, hosszan felmérte a szuszogó lány alakját, majd ellépett EunHyuk mellől és visszaaraszolt testvéréig. Vigyázva leguggolt mellé, bal tenyerét a sötét tincsekre tette, majd parányi puszit nyomott SoHee homlokára. Kis ideig még nézte a mély álomban lévő húgát, magában meghányta-vetette a dolgokat, végül megint EunHyukra nézett.

- Nincs más választása, velünk kell jönnie – közölte nemes egyszerűséggel.

- Biztos vagy benne, hogy ez lesz a legjobb a húgodnak? – érdeklődött DongHae.

- Nem tudom. Már semmiben sem vagyok biztos, de itt akkor sem maradhat, ahogy haza sem mehet. Csak egy helyen lehet biztonságban, és az mellettem van.

- Akkor mielőbb keltsd fel, mert az idő sürget. A Lélekfalók soha nem alszanak – reagált a Vámpír...