15. fejezet

- JongIn...? – AhYoung hangja megremegett, ahogy az idősebbre nézett, szemében összegyűltek a könnyei. – Mi van, ha én nem akarok Angyal lenni? Mi van, ha én csak egy egyszerű ember akarok lenni, hétköznapi gondokkal?

- Akkor megtagadod a Sorsodat, AhYoung, és te is egy leszel a Bukottak közül. – Felelt JongIn helyett Daniel.

- Bukott? – AhYoung nem értette a Vándor megjegyzését, de érezte, hogy ez a jelző jót nem rejthet magában.

Daniel a Hibridre pillantott, aki egy parányi biccentéssel jelzett a Vándornak, majd ismét AhYoungon állt meg a tekintete. Ellépett JongIntól és AhYoungig sétált. Megfontoltan és magában morfondírozva, vajon mégis miként tálalja az Angyalnak a rideg valóságot; a tényt, mely elől nem mindenkinek juthat menekvés. Fogalma sem volt, milyen példával érveljen az elfogadás és milyennel a megtagadás mellett. Túl sok Bukott Teremtményről nem volt tudomásuk, így nehézkesen akaródzott helyes indokkal előállni.

- AhYoung – kezdett bele halkan, majd egy hosszan beszívott levegővétel után folytatta gondolatát. – Nem mindenki születik jó Teremtménynek vagy éppen rossznak. Magunk választjuk a Sorsunkat. Azzal, hogy elfogadjuk magunkat annak, amiknek voltaképpen születtünk. Aminek teremtettek minket. Angyalnak vagy Vándornak. Vagy éppen egy Hibridnek.

- Igen? – pislogott aprókat.

- Ha nem akarunk megbarátkozni az igazsággal, akkor a saját lényünket tagadjuk meg. Azt, aminek teremtettek.

- Te miért nem tagadtad meg magad? – kérdezte alig hallhatóan.

- Hogyan?

- Hallottam, mikor a Bátyámmal beszélgettetek, és azt mondtad, hogy a szüleidet megölte egy Vámpír. Akkor miért nem gondoltad meg magad? – értetlenül bámult a fölé magasodó fiatal férfira.

- Mert már korábban megbarátkoztam a Sorsommal és arra tettem fel az életemet, amire a szüleim. Mindig is csodáltam a Fajtátokat, egytől egyig az összes Teremtményt és hinni akartam, hogy oka van annak, amiért meg kellett halniuk, és oka kell, legyen annak, hogy én is követtem őket.

- Nem haragudtál arra a Vámpírra?

Daniel az újabb kérdést hallva ismét gondolkodóba esett. Talán egyszer régen, még fiatalabb Vándorkorában érezhetett hasonlót. Talán egyszer haragudott arra a Lényre, aki megfosztotta őt a Családjától, azonban sokáig mégsem tarthatott a mérge, hiszen éppen akkor kellett megmentenie egy másik Teremtményt, aki kis híján Vadászok áldozata lett. Daniel egyetlen fejrázással válaszolt AhYoung korábbi kérdésére.

- Miért nem? – kíváncsiskodott tovább.

- Mert akkor találkoztam a Bátyáddal, és még aznap éjjel veled, AhYoung – halvány mosoly kúszott Daniel ajkaira, majd gyengéden megcirógatta a lány arcát és teste mellé engedte karját.

- Este? De mikor? Nekem azt mondtátok, hogy gyerekkori barátok vagytok. Akkor az mégsem volt igaz?

Ám mielőtt még JongIn reagálhatott volna Húga újabb kérdésáradatára, éles sikoly ütötte meg fülét. Rögvest a hang irányába kapta fejét, s észrevette a Fák között megbúvó, fakón fénylő bíborszín szempárt. Egyetlen vicsort intézett az ismeretlenhez, aztán már AhYoung mellett állt, határozottan markolva az Angyal bal felkarját.

- Mi történt, JongIn? – rémület költözött a kicsiny faház falai közé, AhYoung szavai ugyancsak megteltek ijedtségével.

- Még mindig itt van és még mindig a Húgomra fáj a szemfoga – szűrte fogai között.

- Ki? Ki van itt? Kiről beszélsz, JongIn? Daniel? – kapkodta a fejét a két Védelmező között AhYoung.

- Egy Teremtmény – suttogta AhYoung fülébe Daniel.

- Hah?

- Egy Vámpír leselkedik odakint és azt hiszem, megtalálta a legújabb prédáját.

AhYoungban megfagyott a vér, de tovább morfondíroznia vagy rettegnie már nem volt ideje. Szédülni kezdett, miközben két erős szorítást érzett testén, majd néhány hunyorgással töltött másodperc után már hűvös szellő cirógatta az arcát, ami az Éj sötét hangjait hozta magával. Ismét csak kérdések ütöttek szöget a fejében, ellenben feltenni őket már nem volt lehetősége. Bátyja és Védelmezőjük egy hasonlóan vöröslő szempárral nézett farkasszemet. Egészen pontosan kettővel...

* * *

- És mi lesz akkor, ha MeeYun mégsem akar veled jönni? – faggatta tovább társát LuHan.

- Ha nem tudom rávenni MeeYunt, hogy elhagyja a rejtekét, akkor megbukok mint Vándor és értelmetlenné válik a létezésem. MeeYuntól függ a Sorsom már egy ideje, ahogy a többi Vándornak is a saját Teremtménye határozza meg Létének minden pillanatát.

BaekHyun tekintetébe könnyek szöktek és szavaitól még LuHannak is komplikált volt titkolni az érzéseit. Támaszt szeretett volna nyújtani Társának, azonban nem tudta, mégis hogyan tegye. Hiszen BaekHyun tapasztaltabb Vándor volt nála, s mindig tudta a megoldást minden helyzetben. Vagy legalábbis megpróbálta jobban kezelni a problémát. Most mégis úgy gondolta, neki kell megtalálnia a legjobb módot, hogy megnyugtassa a fiatalabb Védelmezőt és folytatni tudják útjukat a Vérfarkasok Erdejébe, hogy kiszabadítsák onnan a Tündért.

- MeeYunnak hallgatnia kell rád – bukott ki LuHanból, azonban a kellő hatást nem érte el szavaival.

- Ugyan miért is kellene rám hallgatnia egy Teremtménynek? – iróniával telt meg BaekHyun kérdése, amit egy gúnyos mosollyal toldott meg. – Egy nagyon különleges Teremtménynek, hm? Miből gondolod?

- Mert te egy különleges Vándor vagy és ezt MeeYun is pontosan tudja.

- Ugyan. Nem vagyok én olyan nagy szám, csak óvom azt, amire felesküdtem régen.

- Éppen ezért vagy különleges. MeeYun eltűnése után kereshettél volna más Lényt, akit védeni akarsz a Vadászoktól, de te mégsem tetted meg.

- Mégis hogyan lettem volna rá képes? – BaekHyun képtelen volt tovább tartani magát.

Térdei a földön koppantak egyetlen szívdobbanással később, kezeit arca elé tette és úgy igyekezett meg leplezni elfojtott zokogását. LuHant azonban soha nem volt könnyű átverni és nem éppen legjobb barátja remekelt benne. Két lépéssel letudta a kettejük közti távolságot, jobb felkaron ragadta és egy biztos mozdulattal felrántotta a földről, ellenkezést nem tűrően meredt rá.

- Na, idefigyelj, Byun BaekHyun! Te egy Vándor vagy! Esküt tettél, hogy minden Teremtményt óvni fogsz földi vagy más ellenségtől, aki ártani akar neki! Itt az idő, hogy végre az legyél, aki valójában vagy!

- LuHan? – szipogta elhaló hangon.

- Légy végre az, aki vagy! Az, akinek születtél! – Engedte ki hangját, mely szinte végigszántott a Rengetegen és felvert minden alvót vagy éppen álmatlant térített még inkább észhez.

- Hogyan? – motyogta még mindig könnyeivel küszködve.

- Állj fel és vállald fel önmagadat! Vállald fel végre, hogy te vagy a Vándorok Vezetője, Byun BaekHyun! Akinek mi, többi Vándor, tettünk Esküt, hogy Hozzád méltón védelmezzük a rászoruló Lényeket!

LuHan mondandója tudatára ébresztette BaekHyunt, akinek szeméből rögvest eltűnt minden sós nedvesség, magabiztosság és önbizalom költözött félelme helyére. Pulóverének ujjával letörölgette a maradék folyadékot arcáról, határozottan bólintott Társának, majd alkarjából előhúzta fegyverét, amiben LuHan gondolkodás nélkül követte.

A két Tőr hegye visszafogottan szikrázott, mikor a két Vándor összeérintette védelmi eszközeiket, majd egy újabb egymásnak tett Ígéret után visszacsúsztatták bőrük alá az éles pengét. Egy megértő és egyben hálás mosolyt intéztek a másik felé, ám az Erdőn végigsuhanó éles hang a két Vándort is megakadályozta tetteik folytatásában.

- Hallottad? – szólaltak meg tökéletes szinkronban.

- Szerinted honnan~?

- Talán Vadászok lehettek? – kérdezett LuHan.

- Nem. Ez egy Teremtmény hangja volt.

- Mégis milyen Lény tud ilyen hangot kiadni magából?

- Egy Vámpír. De csak egy esetben teszi.

- Hah? Miről beszélsz BaekHyun? Mit értesz „egy eset” alatt?

- Amikor egy Vámpír megtalálja a számára oly’ régóta áhított Vért, akkor tudatja a környezetével, hogy AZ onnantól kezdve az ő tulajdona.

- Környezet? Mármint? A fákkal meg bokrokkal?

- Nem, te idióta – nevetett fel keserűen. – Mindenkivel. Minden élővel és holttal. Minden Teremtménnyel, Vándorral és Vadásszal. Minden lélegzővel.

- Honnan tudjuk, hogy mégis milyen Vámpírral van dolgunk és egyáltalán kit szemelt ki?

- Azt csak egyetlen dologból fogjuk tudni – LuHan nem válaszolt, csak tátott szájjal nézte Társát. – A sikolyból. Az Áldozat sikolya mindent elárul majd...

* * *

EunHyuk zokogása szűnni nem akaró volt, képtelen volt abbahagyni a sírást. Eddig elfojtott érzései felszínre törtek és nem állhatta útját többé semmi sem. Főleg nem az emberi akarat. DongHae gondolkodás nélkül szorította magához rég látott barátját és igyekezett mielőbb nyugalmat biztosítani számára. Míg bal karjával derekát tartotta feszesen, addig a jobbal hosszan simított végig gerince mentén és minden törődést megadott EunHyuknak.

- Cssh – súgta a zilált tincsek közé, majd állát megtámasztotta EunHyuk fejbúbján. – Nyugodj meg. Most már minden rendben lesz. Megtaláljuk MeeYunt és újra együtt lesztek. Egymás mellett.

- Bár hinni tudnék neked. De a Vadászok~

- A Vadászokkal ne törődj, EunHyuk. – Óvatosan álla alá nyúlt és szelíd erőszakossággal megemelte fejét, hogy tekinteteik találkozhassanak. – Azért vagyok itt, hogy megvédjelek titeket a Vadászoktól.

- De hát téged is elkaphatnak – nyelt egy nagyot gondolatától.

- Nem megy az olyan könnyen. Lehet, nem vagyok Tisztavérű, de azért annyira gyenge sem vagyok. Nem egy harmadrangú Vámpírfélszerzet vagyok. Egy Tisztavérű miatt lettem én is egy, így van némi tehetségem kiszagolni az ellenséget.

- Szerinted még MeeYunt is képes lennél megtalálni? – Remény csillant meg EunHyuk lélektükreiben, ahogy DongHae-re nézett.

- Fogalmam sincs, hogy képes vagyok-e rá. Talán igen, talán nem.

EunHyuk pusztán néhány másodpercre tudott megnyugodni, egy tompa hang szakította félbe a beszélgetést. Majd egy lélegzetvétellel később újabb. A Vámpír az ajtó irányába sandított, majd megint EunHyukra fordította tekintetét. Ellépett barátjától és lehajtotta a fejét.

- Hozzád jött valaki – motyogta maga elé.

- Kicsoda? – súgta, miközben elindult a térelválasztó felé.

- Egy ember van kint. Lehet, nem kellene meglátnia – felemelte a fejét és EunHyukra pillantott, mikor az a kilincsre fogott.

- Nem lesz baj. Ide csak egy ember jöhet, és ha olyan, amilyennek ismerem, akkor nem lesz semmi gond.

- Úgy véled?

- Tudom. SoHee rendes lány, valószínűleg összekapott megint a bátyjával és nálam akar aludni.

- Akkor jobb lesz, ha inkább nem is zavarok.

- Maradj – kérte halkan, majd lenyomta a vaspántot és ajtót nyitott a kint várakozónak.

Ahogy azt EunHyuk sejtette, valóban egy lány ácsorgott a verandán és bebocsátásban reménykedett. EunHyuk elmosolyodott az ismerős arcot látva, majd arrébb is állt, hogy beengedje a lányt. Az éjjeli látogató udvariasan meghajolt, ám két nagyobb lépést követően megdermedt a mozdulatban. EunHyuk nagyokat pislogott a szoborrá vált lányra, majd DongHae-re vezette tekintetét.

- Mit csináltál vele?

- Csak egy perc. Míg eltűnök.

- Azt mondtad, hogy itt maradsz most már velem. Segítesz. Hová lett az alig fél órája tett Ígéreted?

- Nem akarom, hogy megijedjen egy olyantól, mint én vagyok.

- SoHee nem fél a Teremtményektől. Egytől sem. Azt sem tudja, hogy léteztek.

- Attól senki nem fél, aminek a létezéséről nem is tud – jegyezte meg kissé komoran.

- Ha majd menni akar, akkor elengedjük. Most pedig kérlek, engedd ki a barátomat. Azért jött ide, mert nem talál máshol megértést.

- Rendben.

DongHae finoman legyintett egyet jobb kezével, s a lány pontosan abban a másodpercben éledt fel, ahogy a Vámpír teste mellé engedte karját. Szinte azonnal ömleni kezdtek belőle az ingerült szavak, melyekkel fivérét készült becsmérelni; észre sem vette, mikor elsétált az ismeretlen Lény mellett.

- Most mit csináljak, Hyukie? Egyszerűen annyira fafejű! Hiába faggatom arról a napról, nem mond semmit! Pedig tudom, hogy titkol valamit előlem! – fakadt ki egyre idegesebben. – Hyukie? Ő ki? – eszmélt fel, miután sokadszorra elhaladt a sötét alak előtt.

- SoHee. Ő itt Lee DongHae, egy nagyon kedves barátom.

- Aham. Öhm. Hyukie? – csuklott el a lány hangja. – Az normális, hogy piros szeme van a barátodnak? - bámult fel rá tátott szájjal.

- Ha úgy vesszük, az – kényszeredett görbület költözött EunHyuk ajkára.

- Mert? Miért normális, hogy valakinek piros szeme van? Még egy nyúlnak oké, na, de ő nem az – értetlenkedett.

- Helyes a meglátásod SoHee. DongHae korántsem nyúl, inkább nevezném Vámpírnak - Ezzel SoHee-ben fagytak a további szavak, és csak egy hajszál választotta el, hogy ájultan essen össze a hallottaktól...