14. fejezet

- Tudod, hogy miért tűntem el aznap, mikor elmondtad, hogy Félvér vagy? – mélyítette tovább Daniel a szemkontaktust.

- Nem sikerült rájönnöm az idők során, pedig szerettem volna – felelt halkan JongIn. – Miért tűntél el három napra? Még AhYoungot sem akartad látni.

- Mert a szüleimet egy Vámpír ölte meg – JongIn összerezzent Daniel hűvös válaszától, először fogta el őt a rettegés egy Vándor iránt.

Újra és újra letuszkolta a méretes gombócokat a torkán, szemét egy pillanatra sem vette le Danielről. Ám, mikor AhYoung megmozdult, mindkét tekintet az Angyalra vándorolt. JongIn képes volt feláldozni magát Húga életéért cserébe, és megszegni Danielnek tett Esküjét, miszerint soha nem fogja egyetlen alkalommal sem a vérét venni. Azonban a Hibrid minden korábbi elmélete megbukni látszott. Nem akarta bántani Danielt, de Húga élete mindennél többet ért a számára. Védeni állt szándékában, legyen annak bármi is az ára.

JongInhoz hasonlóan, Daniel is AhYoungra pillantott, pontosan akkor, mikor a Hibrid tette, majd újra az idősebb testvér vonásait fürkészte rendületlenül. Hosszú és néma percek teltek el egymás után, míg végül a Vándor volt az, aki megtörte a feszült csendet és lassan közelebb lépett JongInhez. Mindkét kezét a Teremtmény vállaira csúsztatta.

- Nem kell félned tőlem – szólalt meg alig hallhatóan. – Ahogyan AhYoung miatt sem kell aggódnod soha sem.

- De épp az előbb mondtad, hogy egy Vámpír megölte a szüleidet, és te mégis Vándor maradtál.

- Igen, ezt mondtam – helyeselt.

- Miért? – értetlenkedett döbbenten. – Miért lettél Vándor?

- Mondtam, hogy a szüleim is Vándorok voltak. Aztán mikor a haláluk napján találkoztam egy másik Vámpírral, megértettem, hogy nem minden Teremtmény lehet jó, ahogyan nem minden Vadász rossz. Egyszerűen követik a Sorsukat, és éppen azért különbözőek, hogy fent tartsák az Egyensúlyt – Danielből nehézkes lélegzetvétel szakadt fel, ahogy emlékeibe merült. – Anyám rajongott a Teremtményekért és az életét adta volna mindegyikért. Apám pedig Anyámért rajongott, így egyértelmű volt, hogy ő követi Anyámat, bárhová is menjen.

- Daniel – dünnyögte homályosan csillogtatva a bíborszín íriszeket.

- Én pedig támaszra leltem egy Lény oldalán, aki különleges képességgel ruházott fel életem végéig, és ezzel esélyt hagyva, hogy folytassam a szüleim munkáját. Hogy védelmezzelek Titeket, JongIn.

- Minden fajunk nevében mondhatom azt, hogy örökké hálásak leszünk neked és a családodnak – JongIn is a Védelmező vállaira fogott, majd néhány röpke pillanatra magához ölelte a fiatal Vándort.

AhYoung lassacskán felébredni látszott mély álmából, szemeit dörzsölve emelte meg a fejét, aztán nézett is körbe a kunyhóban. Ajka finom mosolyra görbült, mikor kitisztult előtte a kép, és meglátta Bátyját ölelkezni legjobb barátjával és örök segítőjükkel. Visszafogottan ásított egyet, kinyújtóztatta kissé elgémberedett tagjait, majd felkelt a helyéről és testvéréhez lépdelt.

- Remélem, hogy kipihented magad, AhYoung, mert hosszú út áll előttünk – fordult teljes testtel az Angyalhoz, miután elengedte a Vándor vállát.

- Hát – köszörülte meg a torkát, miközben újabb ásítást fojtott el. – Mennyire hosszú az az út? – biccentette oldalra a fejét.

- Eléggé – jegyezte meg Daniel, aztán az ajtóhoz sétált. – Szükségünk lesz a Bátyád gyorsaságára, AhYoung – sandított JongInra, aztán megint az Angyal arcát méricskélte. – Neked pedig mielőbb meg kell szoknod az új énedet. Vagyis a valódi énedet.

- Daniel – sóhajtott fel kétségek között. – Azt hiszem, hogy ez nekem nem fog menni – sütötte le a szemeit.

- De igen, AhYoung. Menni fog – győzködte őt a Bátyja. – Mennie kell, AhYoung. Itt vagyunk, hogy segítsünk neked, de muszáj elfogadnod, hogy te egy Angyal vagy és én egy Hibrid vagyok.

- JongIn – AhYoung hangja megremegett, ahogy az idősebbre nézett, szemében összegyűltek a könnyei. – Mi van, ha én nem akarok Angyal lenni? Mi van, ha én csak egy egyszerű ember akarok lenni, hétköznapi gondokkal?

- Akkor megtagadod a Sorsodat, AhYoung, és te is egy leszel a Bukottak közül – felelt Daniel.

- Bukott? – AhYoung nem értette Daniel megjegyzését, de érezte, hogy ez a jelző jót nem rejthet magában...

* * *

Miután a kellemes szellő hozta hang végleg elnémult, a két Vándor lassanként megkönnyebbült. Elsőként BaekHyun engedte le a karját, majd nem sokkal később LuHan is követte a példáját és visszacsúsztatta tőrjét a bőre alá. Noha, látszólag megkönnyebbültek, mégis tudták, hogy egy Teremtény a Vadászok terítékére került, amiben nem tudták megakadályozni a Kegyetlen Gyilkost. Magukban elmormoltak néhány imát, végül jobbnak látták, ha útnak erednek. Már csak saját céljaik elérésének érdekében is indulniuk kellett, ugyanis BaekHyunt egyre inkább fogta el a félelme MeeYun iránt.

- Akkor irány a Vérfarkasok Erdeje? – szólalt meg kisvártatva az idősebb Vándor.

- Igen – bólintott magabiztosan. – Mielőbb oda kell érnünk MeeYunhoz és el kell őt onnan hoznunk – BaekHyun hangja csillapíthatatlan aggodalomtól csengett.

- Gondolod, hogy sikerülhet a terved?

- Muszáj, LuHan. Sikerülnie kell. MeeYunnak a bátyja mellett van a helye.

- Szerinted vissza akarna menni oda, ahonnan elmenekült? Hiszen azt mondtad, hogy MeeYun megölte a bátyja legjobb barátját.

- Igen, ezt mondtam – támasztotta alá LuHan észrevételét. – Viszont akkor nem figyeltél, amikor az Alakváltó egy nagyon fontos dolgot mondott.

- Mire akarsz célozni, BaekHyun? – döntötte meg kissé a fejét, érdeklődve figyelte a Társa arcára kúszó mosolyt.

- Azt mondta, hogy MeeYun nem ártott annak a barátnak.

- Úgy érted, hogy életben van? – futott végig a fejében.

- Pontosan!

BaekHyunból még egy könnyed sóhaj távozott parányi elégedettségétől, tudta, ha végre rátalál a rejtőzködő Tündérre és elmondja neki ezt a lényeges információt, akkor esélye lesz visszavinni az otthonába, hogy végre megint ott legyen, ahova való. Legalábbis BaekHyun szentül hitte, hogy MeeYunnak a fivére mellett a helye, aki támogatni és segíteni tudja őt mindenben.

LuHan megveregette a fiatalabb Vándor vállát, igazított egyet ingének szegélyén, felhúzta a fekete matériát a könyökéig, majd lassan fordult egyet, hogy a megvilágított ösvényt vegye ismét szemügyre. BaekHyun is kicsit összerendezte az öltözékét, hosszú és vékony ujjait tincsei közé fúrta, hogy fellazítsa őket, aztán egy újabb lélegzetvétellel később LuHan mellé lépett. A két Vándor összenézett.

- Remélem, hogy most már nem fogunk újabb veszélyes Lénybe botlani – húzta lágy mosolyra a száját LuHan, ahogy felidézte magában az útjukba akadó Teremtmények sokaságát.

- Pedig meg van rá az esélyünk, Barátom, hogy az eddigieknél is különlegesebbekkel sodorjon össze minket az élet – ezúttal BaekHyun volt, aki finoman vállon ütögette Társát.

- Mint például? – kíváncsiskodott.

- Még nem találkoztunk egyetlen Boszorkánnyal sem vagy éppen egy Kísértettel. A Lelkekről pedig még nem is tettem említést.

- Az első kettőtől valahogy hirtelen kirázott a hideg – borzongott meg visszafogottan, aztán folytatta is tovább gondolatát. – De egy kedves Lélekkel szívesen váltanék pár szót.

- Na, és mit csinálsz akkor, ha éppen a Vámpírodba gyalogolunk bele? – hajolt közelebb a magasabbikhoz.

- Nem tudom – sóhajtott fel nehézkesen. – Voltaképpen fogalmam sincs, mit is mondhatnék neki, ha szembe találnám magam vele. Lehet, hogy inkább elfutnék félelmemben.

- Nem vagy te olyan ijedős, LuHan – nevetett fel jó kedélyűen. – De azért tartsuk nyitva a szemünket, mert a Rengetegben soha nem lehetünk elég óvatosak. A Teremtmények mindenütt jelen vannak.

- BaekHyun?

- Hm?

- Kérdezhetek valamit? – szinte alig lehetett hallani LuHan kérdését, annyira félve tette fel.

- Mit?

- Mi lesz azután, hogy megtalálod a Tündéredet? – nézett mélyen a Társa szemébe.

- Akkor bevégeztem a Küldetésemet és visszavonulhatok. Csak a távolból kell majd figyelnem a Tündéremet és többé nem lesz szüksége rám.

- És mi lesz akkor, ha MeeYun mégsem akar veled jönni?

- Ha nem tudom rávenni MeeYunt, hogy elhagyja a rejtekét, akkor megbukok, mint Vándor és értelmetlenné válik a létezésem. MeeYuntól függ a Sorsom már egy ideje, ahogyan a többi Vándornak is a saját Teremtménye határozza meg Létének minden pillanatát – BaekHyun tekintetébe könnyek szöktek és a szavaitól még LuHannak is komplikált volt titkolni az érzéseit.

* * *

- EunHyuk – suttogta, mikor lélektükreik hosszú idő után újra egymásra leltek. – Sajnálom, amit tettem. Engedd, hogy megmagyarázzam. Engedj be, kérlek – pihegte belefulladva a mélybarna szempárba.

- Rendben – felelte belefeledkezve a vörös íriszekbe, amik rögvest megbabonázták.

EunHyuk vigyázva kitárta az ajtót, várt néhány másodpercet, majd elengedte a falapot és beljebb sétált a kicsiny házban, egészen a kandallóig, ahol ezúttal nem parázslott a tűz. Tenyereivel megtámaszkodott a viseltes márványon, széles háta meg-megremegett a viszontlátás érzésétől, minden erejével küzdött, hogy könnyeit elrejtse az eltemetettnek hitt barátja elől.

Az idegen megfontoltan lépte át a küszöböt, aztán egy laza mozdulattal becsukta háta mögött az ajtót és közelebb sétált rég látott kedveséhez. A másodperc töredéke alatt mérte fel a bútorokat és mindent, ami körülvette őt, magában nyugtázva a kegyetlen és rideg valóságot. Az idősebb testvér megtört az évek során, s pontosan tudta, hogy részben ő az oka annak a fájdalomnak, ami napról napra csak egyre jobban felemésztette.

Alig fél karnyújtásnyi távolságra állt meg, gondolkodott, hogy először engedély nélkül foglalja el kedvenc – s egyben sajátjának kikiáltott – foteljét, vagy inkább várja meg, míg hellyel kínálják őt a Menedékként szeretett házban. Végül csak nekidőlt a pamlag karfájának és szótlanul figyelte EunHyukot, akinek körmei a díszes kövezetbe mélyedtek szüntelenül.

- Minek jöttél vissza? – zúgott fel a keserves kérdés.

- Látni akartalak – felelte.

- Láttál. Mehetsz – sandított egy lélegzetvételnyi pillanatra háta mögé, majd ismét az egymásra pakolt tuskókat vizslatta. – Nem kell elköszönnöd és tudod a járást is.

- Azt mondtad, hajlandó vagy meghallgatni.

- A némaságra nem vagyok kíváncsi. Abból kijut éppen elég – morogta kínnal teli hangon.

- Mert nem tudom, hol kezdjem azt a magyarázatot – emelkedett fel a karfáról.

- Az elején. Úgy talán jutunk is valamire. Nem gondolod? – elvette kezeit a márványról és komótosan megfordult tengelye körül.

- Mennyire az elején? Amikor a húgod azt hitte, hogy végzett velem és azzal megöltem magam, hogy elhagytalak, vagy inkább azzal, mikor tényleg megöltek? Majd’ százötven évvel ezelőtt.

EunHyuk torkán akadt a következő nyelése, haragja egy röpke pillanatra szertefoszlott, azonban az a szenvedés, ami lelkét mardosta a temetés óta, erősebbnek bizonyult a többi érzésénél. Szeretett volna megbocsátani, de képtelen volt engedni. Túlságosan mély volt a heg, amit felszakítottak és túlságosan vérzett mindenéből, hogy olyan könnyen meghatódjon.

-  A neveddel nem hazudtál? Tényleg DongHae-nek hívnak?

- Igen. Lee DongHae a nevem, mindig is az volt, így kereszteltek a szüleim száznyolcvan éve, mikor megszülettem. Csupán azt nem árultam el neked, hogy mi is vagyok valójában.

- Akkor sem mondtad el, mikor megtudtad, hogy MeeYun micsoda! – szűrte fogai között. – Legalább akkor közölhetted volna, hogy te is egy vérszívó vagy!

- Ne hívj így, kérlek. Ne sérts meg, szépen kérlek. Tudom, nem vagyok Tisztavérű Vámpír, de mi sem szeretjük, ha ilyen szavakkal illetnek minket és a fajtánkat.

- Nem fogok bocsánatot kérni, ha erre megy ki a dolog, akkor azt már el is felejtheted. Akinek itt és most bocsánatot kell kérnie, az te vagy!

- Tudom, ezért is jöttem, de attól még nem kell szitkozódnod.

- Mit vársz most tőlem? Mit tegyek? Boruljak a nyakadba és éljünk boldogan mostantól? Elvetted a húgomat! Miattad veszítettem el mindent, eltemettelek, látogattalak minden nap, most pedig itt állsz előttem és azt akarod, hogy meghallgassalak! – szórta meggondolatlanul a rátörő érzéseket.

- Segíteni akarok! – emelte fel a hangját, kis híján elveszítve a kontrollt maga felett. – Azért jöttem vissza, mert szükségem van rád! És segíteni akarok megtalálni MeeYunt, hogy együtt legyetek! Hogy végre legalább egy hibámat jóvá tegyem!

- DongHae – csordult végig az első könnycsepp EunHyuk arcán, mire a Vámpír kapva kapott az alkalmon és leküzdötte a parányi távolságot kettejük között, azonban akadályba ütközött. – Ne gyere közelebb. Most ne.

- Engedd, hogy segítsek! – kérlelte halkan.

- Nem – rázta a fejét némi határozatlansággal.

- Engedj vissza magadhoz, kérlek. Engedj közelebb.

- Dong... Hae... – zihálta elcsukló hangon, mikor homloka egy feszes és hűvös mellkasra hanyatlott, karjai pedig megkapaszkodtak egy izmos hátban, ujjaival szorítva a sötét matériát.