13. fejezet

Daniel és JongIn felváltva őrködött a faház ablakánál, folytonosan fürkészve a Sötétséget és a felbukkanó Árnyakat, melyeknek egy része vörösen izzó tekintetet, másik része pedig aranyszínű szempárt birtokolt. JongIn tudta, hogy az az egyetlen bíborszín szempár nem fog már eltűnni. Rimánkodhatna az Alvilág Isteneihez, ahogyan fohászkodhatna az Égiekhez is, ellenben nem lelne meghallgatásra egyetlen imája sem. A Hibrid tudta, hogy annak a Vérszívónak a Húgára fáj a szemfoga és nem nyugszik addig a pillanatig, amíg meg nem szerzi az Angyalt magának.

AhYoung nehezen hunyta le szemeit, egyfolytában a fakuckóban történtek körül keringtek a gondolatai. Megannyi kérdés merült fel benne egymás után, azonban feleletet egyikre sem talált. Végigküszködhette volna az egész éjszakát, hasztalan lett volna minden egyes próbálkozása. Végül a fáradtság győzedelmeskedett AhYoung ereje felett és elnyomta őt az álom. Egyszer a Vándor őrizte a nyugodt pillanatait, egyszer pedig a Hibrid vigyázta AhYoungot.

- Szerinted el fogja fogadni a saját sorsát? – simított végig az Angyal arcélén Daniel, mikor bekúsztak az első napsugarak a faházba, hogy lassanként felébressze Védelmezettjét az édes álmából.

- AhYoung? – pillantott a Vándorra, mire az egy parányi biccentéssel felelt. – Nem tudom. Csak remélni tudom, hogy ahogy én tettem annak idején, úgy AhYoung sem tagadja meg magát.

- Ha mi itt leszünk neki, akkor könnyebben szembesül a tényekkel, amik ellen nem tud egyikünk sem tenni.

- Úgy gondolod, hogy könnyebb lesz neki, Daniel? – JongIn szavai némi kétségbeesésről árulkodtak, ahogy újfent elfordította tekintetét az üvegről és Húgára pillantott. – Gondolod, hogy egyszerűbb lesz neki a mi Sorsunknál?

- Csak bízni tudok benne, hogy ha itt vagyunk neki, akkor tudja kezelni a helyzetet – Daniel próbált reményt táplálni a Hibridbe, azonban nem sok sikerrel tudta ezt megtenni.

- Nem fogja, Daniel, és ezt te magad is tudod – parányi gúny bújt meg válaszában. – Hogyan is lenne képes elviselni, hogy ne segítsen más Lényeken, ha azt alig bírta megállni, hogy téged mint Védelmezőjét megmentse attól a dögtől a múlt éjjel. AhYoung túl jó erre a világra – jegyezte meg utolsó mondatát alig hallhatóan, majd ismét az ébredő külvilágot pásztázta tovább mélybordó íriszeivel.

- Ahogyan AhYounghoz hasonlóan is vannak, akik túl jók erre a világra – emelkedett fel az Angyal mellől és JongInhez lépdelt.

- Arra a Tündérre gondolsz, akit azok a Vándorok keresnek, akikkel összefutottunk egyszer? – sandított Danielre.

- Akár arra, akár másmilyen olyan Teremtményre, aki ellenszegült a sorsának, hogy a többi fajt óvja saját magától.

- Te megtudtál bármit is a Vándoroktól a Lényt illetően?

- Ők maguk is alig tudnak valamit róla. Csak azt, hogy elmenekült a történtek után és azóta semmi hír felőle. Hol lehet vagy egyáltalán lélegzik-e még.

- Ha már nem létezne, akkor azt megérezné a Védelmezője.

- Nem minden Vándor bír olyan képességgel, mint én.

- Mert te a véredet adtad érte. De mindketten tudjuk, hogy minden Vándornak van egyetlen Védelmezettje, akit utolsó leheletéig óv és megérzi, ha történik azzal az eggyel valami.

- Ha ez az ára, hogy megóvjalak titeket a Vadászoktól, akkor ez nem fizetség, és pontosan ismerem a Vándorok esküjét is – halvány mosoly jelent meg Daniel száján, mikor a Hibridre nézett, akinek lélektükrein hála érzése táncolt.

- Mindig is érdekelt, hogy miért lettél inkább Vándor és fogadtál minket Védelmezetteddé.

- Nem tudom – vont vállat könnyelműen egy szélesebb görbület kíséretében. – Talán látva, hogy a szüleim mindig is Vándorok voltak, nem is láttam értelmét, hogy én ne azt az utat kövessem.

- De azt még mindig nem mondtad el, hogy miért nem azok többé – dünnyögte halkan.

- Hm.

Danielből egy nehézkes sóhaj szakadt fel, ahogy végignézett a Hibrid feszes és méltóságteljes alakján, majd egy újabb mély lélegzetvételt engedett távozni tüdejéből. Felemelte bal karját és biztatóan JongIn vállára szorított. A Vándor és a Teremtmény összenézett.

- Tudod, hogy miért tűntem el aznap, mikor elmondtad, hogy Félvér vagy? – mélyítette tovább a szemkontaktust.

- Nem sikerült rájönnöm az idők során, pedig szerettem volna. Miért tűntél el három napra? Még AhYoungot sem akartad látni.

- Mert a szüleimet egy Vámpír ölte meg – JongIn összerezzent a Vándor hűvös válaszától, először fogta el őt a rettegés egy Vándor iránt.

* * *

- Ha túljutottál, mondd meg azt is annak a Tündérnek, hogy nem ártott Neki. Életben van – BaekHyun következő lélegzetvétele a torkában akadt az Alakváltó információjától. – Az Erdőben bujkál.

- Hol? – kérdezett a fiatalabb Vándor helyett LuHan. – Milyen Erdőben?

- A Vérfarkasok Erdejében – ezzel az Alakváltó semmivé lett, csupán kérdéseket hagyott maga után, ahogy eltűnt az ösvényen.

BaekHyun LuHanra kapta a tekintetét, kérdőn és egyben tanácstalanul meredtek a másik lélektükrébe, remélve, hogy válaszra lelhetnek. Hebegtek-habogtak értetlenségükben, végül LuHan köszörülte meg a torkát és szedte össze a gondolatait, hogy értelmes kommunikációt próbáljon meg folytatni Társával.

- Te tudod, hogy miért épp oda menekült? – szólalt meg suttogva.

- Fogalmam sincs. Senki nem annyira bolond, hogy összeálljon egy Vérfarkassal, akik a legkiszámíthatatlanabb Teremtmények az összes közül. Egy Vérfarkasnál sosem tudhatod, mikor akar végezni veled és mikor sétál csak úgy el melletted.

- De akkor mégis mit kereshet ott MeeYun?

- Félek, hogy sokkal nagyobb veszélyben van, mint eddig hittem – BaekHyun hangja megremegett sejtelmeit sorakoztatva.

- Fogságban tartja egy Vérfarkas?

- Nem. Még annál is nagyobb lehet a baj.

- Mire gondolsz, BaekHyun? – közelebb lépett Társához és mindkét vállára fogott.

- MeeYun megtalálhatta azt a bizonyos Másik Felét.

- Mi? – bukott ki LuHanból. – Másik Felét? Azt ne mondd, hogy MeeYunnak egy Vérfarkashoz kell tartoznia! – kételkedett BaekHyun szavait hallva.

- Ezt úgy mondod, mintha neked nem lenne hasonló problémád – jegyezte meg félig felvont szemöldökkel a fiatalabb, ajkán egy kóbor mosoly villant meg. – Elvégre éppen te vagy az, aki egy Vámpírhoz tartozik Vándor létére.

- És te? – elengedte a vállait és hátrébb lépett BaekHyuntól. – Te még nem tartozol senkihez sem?

- Ezt már megbeszéltük, LuHan. Akkor hiszek benne, hogy ha magam is látom. De mivel nem láttam még eddig, így nem is hiszek benne.

- De az én Vámpíromat már láttad, hiszen majdnem fellökött, mikor elmenekült.

- Igen, láttam. Ahogyan láttam a kétségbeesést a szemében, ami éppen olyan volt, mint a te aggodalmad akkor.

- Ezt eddig soha nem mondtad.

- Mit? Hogy sikerült egy másodpercre belenéznem a szemébe és nem ölt meg?

- Azt – biccentett. – Miért nem mondtad el?

- Mert ha megmondom, akkor még kárt tettél volna magadban. Túlságosan összeomlottál, mikor elfutott, ha még azt is hozzád vágom, hogy nem akarta megtenni, de muszáj volt elhagynia, hogy megtagadja a Sorsát, akkor végképp összetörsz. Túlságosan megkedvelted már, mielőtt megtudtad volna, hogy micsoda.

- De akkor sem lettem volna képes végezni vele.

- Ezt ő is tudta, hiszen te elmondtad neki, hogy Vándor vagy. De képzeld el fordított esetben.

- Azaz?

- Mi van, ha te egy Vadász vagy, ő pedig ugyanúgy egy Teremtmény? Képes lettél volna végezni vele, ha megtudod, hogy egy Vámpírral van dolgod? Egy Vámpírba szerettél bele. Bele tudtad volna döfni azt a nyamvadt nyílvesszőt, hogy méreggel teljen meg a szervezete?

- Nem.

- Szíven tudtad volna szúrni a tőröddel?

- Nem – LuHan szemében összegyűltek a könnyek. – Képtelen lettem volna megfosztani a létezéstől.

- Akkor azt is tudod, hogy miért volt kétségbeesett és miért menekült el.

- Mert ő sem tudott ártani nekem. Egyszer sem. Ezért viselkedett furcsán, mikor egyszer megvágtam magam. Megérezte a véremet, és ahelyett, hogy az utolsó cseppig kiszipolyozott volna, inkább köddé vált és két napig a színét sem láttam.

- Elment vadászni, hogy neked ne ártson.

LuHan már csak fejét billentette BaekHyun megjegyzését hallva. Az emlékek utat törtek mindkét Vándorban, kis ideig csak álltak az ösvény szélén, igyekeztek mielőbb feldolgozni a múltjuk sokaságát és újra a feladatukra összpontosítani. Azonban egy távolról érkező, kínkeserves üvöltés mindkettejüket hamar kirángatta a szomorú mélázásból.

Egy mozdulattal előhúzták fegyverüket bőrük alól, és rögvest támadó pozícióba álltak, hogy védelmezzék önmagukat és az esetlegesen Vadászok által üldözött Teremtményeket is. Viszont az ordításon kívül semmit nem hallottak. Sem futólépések zaját, sem pedig lihegő hangokat. Csak a szenvedést, amit egyre erősebben hozott a könnyű szél, megborzongatva ezzel a Vándorok minden porcikáját. Nem voltak biztosak, de szívük mélyén tudták, hogy egy újabb Lény került a Vadászok terítékére.

* * *

A Rengeteg szélén, az egyik kicsiny ház ajtórése alatt hangos csapkodások zajai szűrődtek ki. A fehér, kopottas fakerítéssel körbevett udvart régóta nem gondozta gazdája, ütött-kopott cserepek alkották a tetőt, a már kissé roskadozó ház ablakain keresztül fakó fény engedett némi következtetést vonni, hogy lakják még. Néha csend honolt, néha pedig erősebb dörrenések. A bent tartózkodó dúlt-fúlt mérgében, amit talált, vélhetőleg a falhoz vágta dühében.

Ellenben az utolsó ütés után már csak keserves zokogás érkezett a semmibe. Keserves, kétségbeesett és egyben haragos. Tehetetlen. Egy Árny bukkant fel a viseltes, térdig érő kerítésnél, bal kezét a lécre simította, fekete és hosszú körmeit a fába véste az újabb fájdalmas felkiáltást hallva. Hűvös levegőjét kifújta, felemelte fejét az idáig vizslatott, ápolatlan pázsitról, elengedte a falécet és egy szempillantás alatt a ház tornácán termett.

A rozoga ablakhoz osont és a füstös üvegen át fürkészte a hangok tulajdonosát. Az egyetlen fotelba zuhant, ujjai kékesfekete tincseit markolták, könyökeivel térdeire támaszkodott, kövér könnycseppjei a parkettára hullottak végleg megadva magát a szenvedéseinek.

Az idegen elhajolt az ablaktól és a térelválasztót méricskélte megfontoltan. Ökölbe szorított kezekkel hallgatta a zokogást, bal szemének sarkából kicsordult egy csepp, ami rögvest elporladt arcán, ismét hűvös levegő távozott résnyire tárt ajkai között. Váratlan motoszkálás ütötte meg fülét, mire hátrált az ajtótól, még hallotta, hogy a bent lévő a falapra simul, tenyereit megtámasztja rajta.

- Ki van odakint? – csendült fel a rémült kérdés egy gondolat múltán.

Az ismeretlen kezei a hangtól elernyedtek, arcvonásai ellágyultak a dallamosságtól, testét melegség öntötte el a következő momentumban. Szeretett volna válaszolni a hangnak, de képtelen volt megtenni. Nem tudta, hogyan csinálja. Túl sok idő telt el az utolsó találkozásuk óta.

- Tudom, hogy ott vagy kint – szólalt meg újfent. – Ki vagy?

Nyelt egy nagyot, miközben sóhajait igyekezett visszafogni, amik szüntelenül elárulták őt. Lábai földbe gyökereztek, nem tudott elmenekülni, mert egy része nem engedte. Valami megmagyarázhatatlan húzta őt a kérdezőhöz, s tudta, hogy nincs Földi vagy Égi erő, mi megakadályozhatná benne.

- Menj innen! – kiáltott fel megunva a várakozást. – Hallod?! Eredj innen és többé vissza se gyere! Akárki is légy! Eredj! Nincs itt keresnivalód! Menj hát el! Menj, mielőtt Vadászok találnak rád vagy én magam öllek meg!

Az idegen újfent ökölbe szorította végtagjait, lehunyta szemeit és visszalépdelt az ajtóhoz. Tenyereivel megtámaszkodott rajta, homlokával a parányi kulcslyuknak dőlt. Tudta, hogy nincs többé visszaút, mi idevezette őt, ugyanaz tartja is itt. A roskadozó ház silány tornácán.

A kilincs hirtelen megmozdult, a kint tétlenkedő elvette kezeit a falapról és fejét is hátrébb húzta, az ajtó pedig lassan kitárult. Résnyire csupán, viszont éppen elég helyet hagyva, hogy a két fél egymásra nézzen. A levegő megfagyott, az idő megállt, a tér megszűnt körülöttük.

- Lehetetlen – bukott ki a ház tulajdonosából. – Te meghaltál – motyogta érthetetlenül.

- Egyszer régen – szólalt meg mély hangján az idegen, visszhangzott kétszavas válasza. – Mielőtt még megismertél volna.

- Nem – rázta a fejét. – Nem lehet! Láttam, ahogy összeesel! Eltemettelek! Minden nap kijárok a sírodhoz és virágot viszek rá! Akkor mégis kit siratok én minden éjjel?! – zúgott fel könnyes hangon.

- Csak egy embert. Egy idegent.

- Tűnj innen – küszködött könnyeivel.

- Engedj be, kérlek.

- Nem! Nem akarlak látni!

- Tudod, hogy ez nem igaz – parányi mosoly kúszott vékony ajkaira a halk megjegyzést követően. – Minden nap elmondod a fejfát markolva.

- Miért jöttél vissza? Minek jöttél egyáltalán? Mit akarsz itt? Miért tartott idáig? Miért hagytál abban a hitben, hogy téged is elveszítettelek?

- Is?

- Is.

- A húgod? MeeYun? Ő hol van?

- Eltűnt még aznap, mikor mindketten azt hittük, megölt téged.

- Hogyan?

- Elszökött és azóta sem tudom, hol van, egyáltalán él-e még. Az is lehet, hogy már rég a Vadászok karmaiba került és csak én reménykedem, hogy egyszer hazajön hozzám – újabb sós nedvesség gördült végig az arcán, az ismeretlen a másodperc töredéke alatt tudta le a parányi távolságot kettejük között és törölte is le a cseppet a puha bőrről.

- EunHyuk – suttogta, mikor lélektükreik hosszú idő után újra egymásra leltek. – Sajnálom, amit tettem. Engedd, hogy megmagyarázzam. Engedj be, kérlek – súgta elmerülve a mélybarna szempárban.

- Rendben – pihegte belefeledkezve a vörös íriszekbe, amik megbabonázták.