 |
| A kép csak illusztráció |
Hűvös és vérfagyasztó.
Kietlen és kegyetlen. Nem ismeri a félelmet, nem ismeri a megbocsátást sem.
Csak kínozni és ölni akar. Rabságba taszítani, megszerezni, amire szüksége van,
aztán szenvedve a másvilágra küldeni. Az Egyensúly másik fele, aki azért
létezik, hogy Ők ne létezhessenek. Vadászok, akik magukban hordozzák a
Gyilkolás Szenvedélyét, és csak idő kérdése, hogy eluralkodjon rajtuk a
visszafoghatatlan Vágy.
(Egy Teremtmény utolsó szavai...)
* * *
A
nedves és szürke falakról a pára lassanként csordogált le; komótosan, ahogyan a
porszemek folytak lefelé a homokórában. Épp oly’ lassan, ahogyan a könyörgő
kiáltások vágták végig a hosszú és sötét folyosót. A rozsdás vasajtó mögött nem
volt más, csak a kín. Szenvedés az utolsó pillanatig, míg végül a Lélek megadja
magát és elszáll a megtépázott testből, hogy felemelkedvén új életre kapjon
esélyt.
A
Vadászok sohasem válogattak sem a módszerek, sem pedig az elejteni kívánt
Teremtmény fajtája között. A lényeg, hogy elpusztítsa azt, amit megszerzett
magának. Csellel, csapdával vagy éppen kihasználva a naivabb Lények
hiszékenységét.
-
Ugye menni fog most is? – biztosította ki a nyílpuskát egy mélyebb női hang
tulajdonosa, melynek végére egy méreggel átitatott nyílvesszőt helyezett, aztán
legmagasabb társa kezébe adta a gyilkolásra alkalmas fegyvert.
-
Persze – húzta veszélyes mosolyra ajkait, miközben combja mellé engedte a
puskát.
-
Egyet elhibáztál, JunHong – fonta össze mellkasa előtt a karjait egy vékonyabb
tónusú nő, ahogy a nyirkos téglához dőlt.
A
vibráló félhomályban, melyet az egyetlen mennyezeti lámpa adott, alig volt kivehető
a Vadászok száma, akik a rozsdás vasajtó előtt ácsorogtak, várva a megfelelő
pillanatot, hogy egy újabb Lényt fosszanak meg a létezésétől. Örökre. A Lény
pedig a túloldalon várta, hogy hosszú idő óta tartó szenvedése végre a végéhez
érjen.
-
Attól, mert egyet nem tudtam megölni, még Vadász vagyok – morogta bosszúsan,
majd egyet lépett az ajtóhoz és a kilincsre markolt.
-
De Vándor voltál, JunHong – ellökte magát a faltól és a fiúhoz lépdelt. – Mi a
biztosíték, hogy nem gondolod meg magad?
-
Hagyj békén, HaRa – szűrte fogai között, mire a nevezett JunHong azon
csuklójára fogott, amiben a nyílpuskát szorongatta, majd maga felé fordította.
-
Tudnunk kell, hogy nem fogod megint meggondolni magad, JunHong. Egyszer már
elálltál a szándékaidtól. Ellenük fordultál és beálltál közénk. Emlékszel?
-
Felesleges emlékeztetned rá, HaRa, tudom, hogy mit tettem akkor! – magasodott a
nő fölé, miután ellépett a fémtől, aki viszont méretéből adódóan épp csak a fiú
mellkasáig ért.
-
Fejezzétek be! – érkezett egy éles hang a végeláthatatlan közlekedőről, teljes
sötétségben hagyva a tulajdonosát. – Van fontosabb dolgotok is, minthogy a
múltat vagdossátok a másik fejéhez!
-
Bocsánat, Unnie – sütötte le szemeit a HaRa nevet viselő lány, majd fejét is
lehajtotta az egyre közeledő léptek hallatán.
-
Hagyjuk! – intette csendre a fiatalabbat, aki összerezzent a parancsszótól. –
Meddig bírja még? – nézett végig az árcsorgókon, akik a következő pillanatban a
falhoz tapadtak, hogy helyet adjanak a Vadászok Vezetőjének.
-
Elég kitartó – suttogta a mélyebb hangú lány, miközben rövid fekete tincseibe
fúrta sötétszín körmeit. – Ritkán látni ennyire élni akaró Dögöt.
-
Meglátjuk, hogy mennyire akar majd még élni, ha átfúrja a mellkasát a
nyílvessző – ezúttal az utolsóként érkező nő markolt a vaspántra, majd nyomta is
le azt. – JunHong, rajtad a sor! – pillantott hátra szeme sarkából, mire a fiú
egy magabiztos bólintással jelzett a Vezetőjének.
A
vaskos ólomajtó kinyílt, még hűvösebb levegő fogadta a Vadászokat, mint amihez
a folyosón hozzászoktak ácsorgásuk közepette. Keserves nyöszörgés ütötte meg a
fülüket, ami mérhetetlen elégedettséggel töltötte el őket. A szenvedés hangjai
ékes dallamként hatottak rájuk minden alkalommal, tudták, hogy jól végzik azt,
amit kell, így kétség sem férhetett hozzá, hogy célt érnek idővel. Csak
türelmesen ki kellett várniuk, és minél többet kellett várniuk, hogy egy
Teremtmény megadja magát a fájdalomnak és szenvedésnek, a Vadászok annál inkább
tartották élvezetesnek a perceket, amik hátravoltak.
-
Élsz még? – szólalt meg kimérten a női Vadász, majd lassanként a Teremtményhez
lépdelt.
Egy
hirtelen mozdulattal kapott a kék tincsek közé, majd rántotta is fel a
lecsuklott fejet, hogy a sárga íriszbe nézzen. Undorodva mérte fel a Lény
gyötrődő arcvonásait, melyek szüntelenül kegyelemért kiabáltak. Cserepes ajkai
résnyire tárultak, aranyszín írisze kopottá vált, homloka közepén pihenő Jele
is megfakult a szenvedéseknek köszönhetően. Torkán alig akartak távozni a
hangok, erőtlen és gyenge volt.
A
Vadász lejjebb hajolt, szabadon lógó kezével letörölte a vérfoltokat a
Teremtmény arcéléről, majd ajkához emelte és lenyalta ujjbegyeiről a hűlő
folyadékot. Megnyugvással telve sóhajtott fel, ahogy ízlelőbimbóihoz ért a Lény
vére, majd megismételte a korábbi mozdulatát. Ujjai kíméletlenül markolták a
Teremtmény haját, ezzel is parányi szenvedés okozva neki.
-
Szeretnéd, ha megkegyelmeznék, Tündér? – súgta gúnyosan a félholt Teremtmény
fülébe.
-
Mmhmrph... – csukódtak le a Tündér szemhéjai, mire a Vadász rántott egyet a
fején és ezzel arra kényszerítve, hogy megint összeakadjanak lélektükreik.
-
Még ne halj meg nekem – számító mosoly villant meg a nő arcán, majd JunHongra
sandított. – Pontosan a mellkasa közepére kell céloznod ezúttal! – intézte hozzá
a szavait, aztán megint a Lény fülébe duruzsolt önelégülten. – Ez már annyira
nem fog fájni. Picit elbódít a szer, hogy ne érezd annyira a pengéket. Viszont
ami utána fog történni, azt sokkal inkább fogod érezni, Tündér. Én pedig
élvezni minden pillanatát a szenvedésednek!
Ezzel
elengedte a kopott fürtöket és JunHonghoz sétált. Megállt közvetlenül a fiú
háta mögött, karjait ismét összefonta mellkasa előtt, és várta, hogy a fiú
megtegye az utolsó lépést. A Teremtmény feje újfent lehanyatlott, hangosan
felnyögött a székben, amihez elfogásakor kötözték. A csuklóját szorító szöges
drótok csontjáig hatoltak, bokáján lévő szegecses béklyó felhasította a puha
bőrt az eltelt napok során, a háttámlából kiálló vaskarók pedig mély vágásokat
ejtettek a testén. Arcát megannyi heg tarkította, melyeket különböző kínzó
eszközökkel okoztak, az égő cigarettától kezdve a pengéken át a nyársakig
bezárólag.
JunHong
lenyelte a kezdetben érzett sajnálatát, melyet a Halál torkában táncoló
Teremtmény iránt érzett, megfontoltan közelebb ment hozzá, majd ugyanazzal a lassúsággal
felemelte a karját, amiben a nyílpuskát szorongatta. A Lény mellkasának
közepére helyezte a fegyvert, aztán mutatóujját a ravaszra simította. Lehunyta
szemeit és egy torokköszörülés után megszólalt.
-
Pusztulnod kell, mert nem vagy idevaló. Megmentelek a szenvedéseidtől, hogy
esélyt kapj újra élni, mert a visszataszító külsőd félelmet kelt másokban. Sosem
leszek jó és ez nem rossz. Nem cserélnék senki mással, mert én az Igazságot
szolgálom!
JunHong
kinyitotta a szemét, majd még egyszer utoljára a Lény szemébe nézett. Homályos
és vérben forgó szempárral találta magát szemben, még egy nagy levegőt vett,
aztán rányomta az ujját az elsütő billentyűre. A Tündér egy utolsó kínkeserves
nyüszítést engedett távozni tüdejéből, amikor a nyílhegy átrepesztette
szegycsontját és a vére azonnal megtelt a méreggel.
A
fiú elvette a mellkasról a puskát, ledobta a földre, hogy az eszméletlen
Teremtményt eloldozza. Egy kést húzott elő nadrágszárára erősített tartójából,
elvágta a csuklóit szorító drótokat, majd a nőnél lévő kulcscsomó segítségével
a béklyóktól is megszabadította az eszméletlen Tündért.
A
Vadászok Vezetője is a székhez ballagott, egyszerre fogták meg az összecsuklott
testet, majd a szomszédos vasasztalhoz vonszolták és egy biztos lendülettel
feldobták rá. Feje hangosan koppant a fémlaphoz érve, hátáról hasára
fordították, majd nyakcsigolyáit tapogatva megkeresték azt a pontot, ahol a
legérzékenyebb a Lény és egy ügyes mozdulattal előbukkanhat rejtegetett
szárnya.
-
Meg is van – idilli mosoly jelent meg a nő arcán, ami hamar viszonzásra lelt a
másik Vadász által.
-
Mennyit küldtél már a másvilágra, hogy így tudod, hol van az a pont? – döntötte
oldalra a fejét, miközben lefogta a vergődő Tündért.
-
Nem eleget – morogta fintorogva. – Kérem a fűrészt! – nyújtotta ki a tenyerét
az említett eszközre várva, ami szinte abban a pillanatban érkezett is meg. –
Ezt a részét élvezem mindig a legjobban.
A
fém felsikított, ahogy a vashoz ért a köszörű egy másodpercre, majd egy
lélegzetvétellel később éktelen ordítás tört fel a Teremtményből. Vergődése
fokozódott, ahogy a fűrész még jobban felszántotta sérült bőrét és lassanként
eltávolította csontjától a kinövést, két nagyobb csonkot hagyva maga után. A
Tündér újra és újra felüvöltött a szenvedéstől, míg végül az utolsó hang is
távozott belőle.
Szemei fent akadtak, száján fehér hab folyt ki, végtagjai
görcsbe rándultak. Hószín szárnya pedig a földre hullott. A nő letette a
fűrészt és a tollazatra markolt. Teljes elégedettséggel emelte fel a kövezetről
a szárnyakat, aztán ballagott is az ajtóhoz, hogy két nappal később megszerezze
azt, amire igazán vágyott: a Tündérport.
Azonban
hiába végzett még egy Teremtménnyel, vére hajthatatlan volt. Bosszú fűtötte
minden tettét és senki nem volt, aki az útjába állhatott volna. Kivéve talán a
Vándorokat, akik az életüket tették fel a Teremtmények védelmezésére...
 |
| Jégtündér |
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése