11. fejezet

- Nem szeretem a váratlan vendégeket – jegyezte meg halkan a Különleges Teremtmény.

- Kérlek, ne haragudj! – hajolt meg Daniel a Lény bocsánatáért esedezve, a köd megszűnt körülötte és teljes valójában találták magukat szemben az Ismeretlennel. – Csak szeretnénk meghúzni magunkat egy kis időre – folytatta a Vándor lesütött szemekkel, mire az Idegen Lény szeme találkozott AhYoung ijedt szempárjával.

Lassan beljebb sétált a faházban, Daniel úgy araszolt fokozatosan hátrébb, továbbra is kissé lehajtott fejjel, bal kezében tőrét szorongatva.

- Lássuk csak, mivel is van dolgunk – szólalt meg újfent a Teremtmény. – Egy Vándor. Egy Angyal. És egy Vámpír – JongIn felszisszent, mire a Lény ajka vészjósló mosolyra húzódott. – Nem. Egy Hibrid.

- Kérlek, légy kegyes hozzánk! – kérlelte halkan őt Daniel.

- Miért vagytok itt, Vándor?

- Vadászok elől menekültünk, Uram.

- Melyiket akarták?

- Mindkettejüket, Uram. Mindkettejük a maga nemében különleges Példány.

- Megvédted őket, Vándor? – Daniel bólintott válaszul. – Miért vagy Vándor és nem Vadász?

- Mert nem tudok végezni egyetlen Teremtménnyel sem, így inkább az életem árán védelmezem mindegyiket.

- Vagy inkább azért, mert magad is alkut kötöttél eggyel, igaz? – Daniel hirtelen kapta fel a fejét és nézett is farkasszemet az előtte álló Teremtménnyel.

A Vándor újra és újra nagyot nyelt meglepettségében. Azt remélte, hogy titka örökre a Rengeteg mélységeiben marad és soha nem is gondolta, hogy az valaha napvilágot lát. Hiszen Védelmező létére Egyezséget kötött egy Vámpírral, és hagyta, hogy értékes cseppjei a Vérszívó nyelvén végezzék, ezzel megmentve az Élőholtat az Örök Kárhozattól.

Kis ideig még mélyen egymás szemébe meredtek, majd Daniel megszakítva a szemkontaktust, lesütötte tekintetét, ujjai közül kihullott a penge, majd térdre ereszkedett a Teremtmény előtt. Kezeit összekulcsolta az ölében és várta az ítéletet, reménykedve, hogy még egyszer utoljára kedvez neki. A Lény óvatosan felemelte jobb kezét, majd hűvös tenyerét a Vándor vállára simította. Megszorította testét, Danielből egy nyöszörgés távozott az érintést követően, majd fogait összeszorítva emelte fel ismét fejét, hogy a Teremtményre pillantson. AhYoung sietve lépett ki Bátyja háta mögül, de a Hibrid megragadta alkarját és megakadályozta, hogy Daniel segítségére siessen.

- Tudod, hogy miért kaptad, igaz? – kérdezte kimérten, Daniel bólintással felelt. – Helyes. Miért tetted, Vándor? Miért ajánlottad fel a véredet egy Élőholtnak? Mit ígért cserébe neked?

- Nem tudtam, miként cselekszem, Uram, akkor úgy éreztem, az a helyes.

- Mit kaptál a véredért?

- Különleges képességet. Megérzek minden Teremtményt a közelemben, hogy védelmezhessem őket a Vadászoktól. Ahogyan az Egyet is felismerem.

- Érdemes volt a véredet adni ezért a képességért? – szorított erősebben Daniel vállára, mire az megint felnyögött a fájdalomtól.

- Érdemes, Uram – szűrte fogai között.

- Miért?

- Arra tettem fel az életemet, hogy megóvok mindent, ami nem Vadász.

- Jól feleltél, Vándor – kúszott barátságos mosoly a Teremtmény szájára, Daniel ajkai között egy megkönnyebbült sóhaj távozott.

A Démonördög elvette kezét Daniel válláról, majd AhYounghoz és Bátyjához araszolt. Folytonosan felmérte mindkettejük alakját; míg az Angyal reszketett félelmében, addig a Hibrid büszkeséggel telve és bármikor támadásra készen állt az ablak előtt.

Felemelte jobb kezét és AhYoung arcához nyúlt. Az Angyal összerezzent a közelségtől, JongIn abban a pillanatban rántotta félre a húgát, hogy ismét oltalma alá vegye őt, vérvörös írisze összeakadt a Démonördög aranyló íriszével, szemfogait meresztgette a Faház Őrzőjére, de az nem tágított. Újra AhYoung felé nyúlt, akinek szeméből kibuggyant az első könnycsepp, majd útjára indult bőrén.

- Cssh, Angyal, cssh. A végén megérzik, hogy pityeregsz – engedte vissza a karját teste mellé.

A Démonördög két lépést hátrált, majd ismét várakozóan felemelte jobb karját. Egyszer JongInra nézett, egyszer pedig AhYoungon futtatta végig pillantását. Várt. Türelmesen várt, míg végül JongIn és Daniel egyszerre biccentett egymásnak. A Hibrid vigyázva maga elé engedte AhYoungot, akinek viszont fogalma sem volt a szeme előtt zajló események sokaságáról és miértjéről. JongIn egészen a Démonördögig terelgette az Angyalt, majd megállt mögötte védelmezően.

- Most azt szeretnéd tudni, hogy mégis mi történik körülötted, igaz? – kérdezte halkan.

- Azt is – motyogta.

- Lesz időd bőven megismerni a múltadat és a jelenedet. Szép lassan. Meg kell szoknod ezt a külsődet, mert mindenki téged akar majd. Tartsd magad távol az Éjszaka Lényeitől – intette óva.

- Kiktől? – nyelt egy nagyot AhYoung.

- Akik az Éjszaka és a Sötétség rabjai. Lélekfalók és Vámpírok. Ha egyedül vagy, óvakodj tőlük, mert veszélyesek. Rád a leginkább.

- Mi-miért? – hebegte.

- Daniel? – sandított a Vándorra, aki nehézkesen emelkedett fel a földről, majd vállát fájlalva ballagott a Védelmezettjeihez.

A Vándor megállt AhYoung mellett, majd félrehúzta a fekete anyagot, halkan felmorrant egy-egy mozdulatnál, végül felfedte az imént szerzett sérülését. Egy tenyér és négy ujj lenyomata maradt meg a Vándor testén, égető érzést hagyva maga után. Daniel tovább gombolta az inget, aztán teljesen megszabadult a matériától. Hátát megannyi heg és vágás ékesítette, ahogy mellkasát is hasonló sérülések borították.

- Látod ezt, AhYoung? – pillantott az Angyalra a Démonördög.

- Mi történt Daniellel? – kérdezte elcsuklott hangon.

- Ez a Vándor ennyiszer védett meg már magunkfajtát az élete során. Általában a Vadászoktól szerzik a sebeket.

- Ez rengeteg – dünnyögte könnyeit nyeldesve. – Ezt miért kapta? – mutatott a legújabban szerzettre, melyet a Démonördögtől gyűjtött be.

- Mert Alkut kötött egy Vámpírral.

- Olyan nagy bűn? – értetlenkedett az Angyal.

- Egy Vándor egyszer már elárulta a Teremtményeket és akkor majdnem megölte az egyiküket. Így tiltott bárminemű Egyezséget kötni Vándoroknak és Teremtményeknek, mert sosem tudhatja egy Lény, hogy mikor fordul ellene a Védelmezője. Danielnek bűnhődnie kell a Vétke miatt, ahogyan a Lény is bűnhődik tettéért.

- De miért? Miért baj? Hiszen Daniel jó! Daniel mindig megvédett minket! – záporoztak AhYoung szavai, ahogyan könnyei is visszafordíthatatlanul potyogtak.

- Akarsz segíteni a Vándorodon, Angyal? – zúgott fel a Démonördög hangja, AhYoung összerezzent. – Annyira kiállsz érte, akkor segíts rajta!

- Hogyan? Hogy’ tudok segíteni Danielen?

- AhYoung, ne! – kapott az Angyal felé Daniel.

- De igen! Segíteni akarok! Hogy’ csináljam?

- Vedd át a Vándor bűnét – morogta az orra alatt, majd hirtelen köddé vált és csak a hűvös levegő maradt utána.

AhYoung értetlenül állt a hallottaktól, JongIn és Daniel azonban lehajtott fejjel bámulta a padlót. A Vándor visszabújt ruhájába, JongIn pedig ismét az ablakhoz ballagott. A vörös írisz, melyre korábban is felfigyelt, még mindig ott volt a Rengeteg szélén és a faházat kémlelte szüntelenül.

- Mit kell tennem? – szólalt meg AhYoung.

- Semmit. Semmit sem kell tenned, AhYoung.

- Nem. Tudom, hogy tehetek ellene. Mondd meg, hogy mit! – nézett homályos tekintettel a Vándorra, akinek íriszei hasonlóan ködösek voltak szenvedéseitől.

- Nem fogom hagyni, hogy vállald. Soha! Magam kerestem a bajt, így magam is cipelem és viselem a következményeket. Téged pedig óvlak, míg létezem – csúsztatta tenyerét az Angyal arcára, lágyan megcirógatta a bőrét, majd a Hibridhez sétált. – Látsz valamit?

- Még itt van – morogta a sötétséget fürkészve. – Nem mozdult.

- Szerinted miért nem ment még el?

- Mert a húgomra fáj a szemfoga – a Vándor és a Hibrid összenézett, majd tekintetük az Angyalra siklott. – Megtalálta, amit keresett – jegyezte meg JongIn, miközben végignézett húgán.

* * *

- Még itt vagyok – érkezett egy rideg hang LuHan háta mögül, hirtelen fordultak a hang irányába a Vándorok, mindösszesen egyet nyelni voltak képesek a Lényt bámulva, aki előttük állt immáron valódi mivoltában.

- Engedelmeddel – hajolt meg a fiatalabb Vándor, s azzal együtt magával húzta Társát is, aki korábbi döbbenete miatt képtelen volt még mozdulni.

- Mi lett vele? – fordította kéklő szempárját BaekHyunra.

- Hallucinált.

- Nem hallucinálok – mormogta az orra alatt. – MeeYun volt itt az előbb. Láttam.

- Kit láttál? – fogta hideg ujjai közé BaekHyun állát és maga felé fordította a fejét.

- Egy Tündért – nyomott le a torkán egy fojtogató gombócot. – Őt keresem.

- Ez nem éppen az a hely, ahol szaladgálnának a Tündérek – jegyezte meg mogorván, majd elengedte BaekHyun állát. – Miért keresed azt a Tündért?

- Segítségre van szüksége.

- Honnan veszed, hogy szüksége van rá?

- Érzem. Minden porcikámban érzem, hogy bajban van, és nagy ostobaságra készül.

- Tán te magad is Tündér vagy? – lépett hátrébb és végigmérte BaekHyun alakját, majd LuHant vette szemügyre.

- Nem. Egyikünk sem Teremtmény. Vándorok vagyunk mindketten.

- Sok hozzád hasonlóval találkoztam, de azok mindig csak befogni akartak.

- Kérlek, ne keverj minket össze a Vadászokkal – emelte fel a kezeit védekezően LuHan, abban a pillanatban, amikor a Lény a háta mögött termett és torkon ragadta őt.

- Miért ne végezhetnék veled vagy éppen vele, hogy aztán nyugtom legyen tőletek? Utána békében járhatnék a világban és lehetnék én is egy közületek – lihegte füléhez hajolva, miközben ujjait erősebben fonta LuHan nyaka köré, körmeit azzal együtt az érzékeny és vékony bőrbe vájva.

- Ne tedd – nyögött fel kérlelőn két fojtás között.

- Nem lehet bennetek megbízni! – morogta dühvel telve, aztán az utolsó másodpercben mégis szabadjára engedte a Vándort, aki nyakához kapva csuklott össze és igyekezett mélyeket lélegezni, hogy újra oxigénnel teljen meg a tüdeje.

- Nem akarunk bántani! – ugrott Társa mellé BaekHyun, miután sikerült életet lehelnie tagjaiba.

A bosszús Teremtmény lekicsinylően nézte a Vándorokat, akik térdeikre ereszkedve guggoltak előtte. LuHan újra és újra felköhögött, ahogy ismét lélegezni próbált a fojtogatás után, BaekHyun idegesen igyekezett segédkezni benne. Azonban egy-egy elégedetlen pillantást eresztett meg a Teremtmény felé, tudatva ezzel nemtetszését.

- Miért öltötted magadra az előbb MeeYun külsejét? – tört fel BaekHyunból a kérdés.

- Hogy kiét? – vonta fel szemöldökét.

- Ismered talán azt a Tündért, akinek a bőrében az előbb mutatkoztál? – állt fel a fagyos földről, majd húzta is ki magát.

- Ja, hogy ő. Te őt keresed. Hm.

- Igen. Ismered talán? – ismételte.

- Talán igen, talán nem.

- Hol van? Hol találom meg azt a Tündért?

- Bolond lennék majd pont neked megmondani! Az a Tündér mindenkire Halált hoz.

- Nem igaz! – kiáltotta el magát elkeseredettségében. – MeeYun nem tehet róla, hogy Haláltündér, ilyennek született! Soha senkinek nem tudna ártani! Kérte, hogy végezzek vele, de képtelen voltam megölni. MeeYun megtagadta a Sorsát! Őt sem akarta megölni!

- Miért ennyire fontos neked az a Tündér, Vándor?

- Mert rajtam kívül nincs más, akire számíthatna. Éppen azért, amilyen. Mindenki megveti és a halálát akarja, mert ilyen. Szüksége van rám.

- Hiszek neked, Vándor. Most még utoljára elhiszem a szavatokat - szólalt meg kisvártatva.

- Tudod, hogy hol találhatom meg MeeYunt? Találkoztál vele?

- Igen – felelt alig hallhatóan. – Tudom, hol van a Tündéred.

- Elárulod nekünk, Alakváltó? – magasodott fel LuHan is.

- Ott van, ahová kevesen jutnak el. Túl messzire kell menni, túl nagy veszélynek vannak kitéve, akik megpróbálják.

- Merre találom őt? Áruld el, kérlek. Hadd ne kelljen tovább szenvedésben élnie. Hadd enyhítsek MeeYun fájdalmán.

- Ha túljutottál, mondd meg azt is neki, hogy nem ártott Neki. Életben van – BaekHyun következő lélegzetvétele a torkában akadt az Alakváltó információjától. – Az Erdőben bujkál.

- Hol? - kérdezett a fiatalabb Vándor helyett LuHan. - Milyen Erdőben?

- A Vérfarkasok Erdejében - ezzel az Alakváltó semmivé lett, csupán kérdéseket hagyott maga után, ahogy eltűnt az ösvényen.