10 .fejezet

AhYoung lapockái alól hószín tollakkal ékesített szárnypár bukkant elő a múló bizsergést követően. A lány, aki immáron Angyalként állt bátyja és legjobb barátja előtt, csak a levegőt tudta kapkodni döbbenetében. Újra és újra végignézett a testén illetve a fehér szárnyakon, végül JongInon állt meg rémült tekintete.

- Mi történt velem? – kérdezte kétségbeesett hangon, könnyei útnak indultak arcán, mire Daniel lépett közelebb a lányhoz és sietve igyekezett letörölni a sós nedvességet az arcáról.

- Cssh, AhYoung, cssh! Ne sírj, szépen kérlek – simogatta ujjaival a könnycseppeket szüntelenül.

- Daniel – szipogta elcsukló hangon. – Mi ez az egész, Daniel?

- Nem szabad sírnod, AhYoung – suttogta, miközben két karját átfonta a lány reszkető alakján, vigyázva, hogy véletlenül se érjen a szárnyakhoz.

- Miért nem szabad? – pityeregte két vállremegés között.

- Mert ahhoz túl értékes.

- JongIn? – emelte meg a fejét Daniel vállgödréből és Bátyjára nézett.

- Főleg számunkra az – halvány mosoly bújt meg JongIn ajkain, ahogy végignézett húga alakján.

- Neked is van? – döntötte oldalra a fejét kérdése végén.

- Előbb szokd meg a sajátjaidat, AhYoung.

- Van? – ismételte meg határozottabban, egy pillanatra aranyszínné vált íriszei is felragyogtak.

- Nem olyan, mint a tiéd, AhYoung – tolta el magától a lányt Daniel, majd visszasétált az ablakhoz.

- Miért? Milyen van még? Milyen lehet még? – záporoztak AhYoung kérdései, mire Daniel felemelte jobb kezét és csendre ítélte a két Teremtményt.

JongIn egyetlen lépéssel tudta le a távolságot közte és Daniel között, majd a Hibrid is a külvilágot kezdte kémlelni bíborszín szempárjával. Halkan felszisszent egy hasonló tekintetet látva a Rengeteg szélén, körmei a rozoga ablak még rozogább párkányába mélyedtek, megsértve ezzel még jobban az ablakszegélyt.

- Veszélyesek lehetnek? – suttogta kérdését Daniel, ahogy óvatosan visszahúzta a függönyt és elbújt a szövet mögé.

- Nem tudom – sziszegte a fogai között. – A Tiszták mindig is másként viselkedtek a magunkfajtához képest – morogta halkan. – Nem tudom, hogy mire számítsak velük kapcsolatban, de vigyáznunk kell. AhYoung miatt is – lopva pillantott húgára, aki továbbra is kitárt szárnyakkal ácsorgott a fiúk előtt, végképp összezavarodva.

- JongIn? – pihegte félszegen.

- Mi az?

- Kik azok a Tiszták?

- Azok, akik Vámpírnak születtek. Nem keveredtek másik fajjal és nem harapta meg őket egy másik Vámpír, hogy rabszolgájává tehesse.

- Sokan vannak? – érdeklődött még mindig bátortalanul.

- Épp elegen, bár a Vérfarkasok igyekeznek kordában tartani őket.

- Hogy’ érted? – szűkült össze AhYoung pupillája JongIn megjegyzését hallva.

Azonban az idősebb testvér hiába szeretett volna válaszolni húga kérdésére, már nem volt rá lehetősége. A piciny faház ajtaja váratlanul feltépődött, heves szélvihar támadt a kunyhó falai között, szürkeség borította el a bent tartózkodókat a másodperc tört része alatt.

Daniel AhYounghoz sietett, arrébb rángatta, egészen Bátyja karjaiig taszította a megrémült Angyalt. A Hibrid védelmezőn fonta AhYoung teste köré hosszú végtagjait, majd egy gondolattal később háta mögé parancsolta a lányt. AhYoung szárnyai rémületében visszahúzódtak, mindig barnás szeme is visszaváltozott eredeti színűre az aranyszín helyett, ahogy eltűntek a szárnyai.

Daniel előhúzta Tőrét alkarjából és a köd közepébe szegezte fegyverét. Várt. A szürke foszlány lassan alakot öltött, a Vándor picit lazított testtartásán és egy parányit lejjebb engedte karját, melyben a kést szorongatta. JongIn lapockái közé préselte AhYoung reszkető testét, karjait még mindig nem vette le húga testéről.

- Lám-lám-lám – szólalt meg a hamuszín foszlány, egy csillogó tekintet tükröződött a közepén. – Nem szeretem a váratlan vendégeket.

- Kérlek, ne haragudj! – hajolt meg Daniel a Lény bocsánatáért esedezve, a köd megszűnt körülötte és teljes egészében találták magukat egy másik Teremtménnyel. – Csak szeretnénk meghúzni magunkat egy kis időre – folytatta lesütött szemekkel, mire az ismeretlen Lény szeme találkozott AhYoung ijedt szempárjával.

* * *

BaekHyun nagyot fújtatva lépett ki a zöldfüggöny mögül, mely elrejtette az avatatlanokat a Koboldok Falujától, LuHan kissé lemaradva állt meg mögötte, egy pillanatra a zöldre nézett, majd vissza Társára. Jobb kezét a fiatalabb vállára tette és biztatóan testére szorított, mire BaekHyun csak egy félénk és kissé aggódó mosollyal tudott reagálni.

- Megtaláljuk – biztatta továbbra is őt LuHan.

- Remélem. Nem akarok későn érkezni, de jobban örülnék neki, ha pontosan tudnám, hogy merre induljak most tovább.

- Amerre a szíved visz. Ezt mondta a Sárkány is, miután megmentett minket a Lélekfalóktól.

- De az most össze van zavarodva – motyogta az orra alatt a Vándor.

- Miért?

- Túlságosan aggódom MeeYun miatt és az aggodalmam elvakíthatja most az elmémet. Félek, hogy rossz irányba indulnék – BaekHyun a Rengetegbe merült mélybarna tekintetével.

- Szerinted hol lehet? – kérdezte megunva Társa szótlanságát.

- Fogalmam sincs. Komolyan. De ahogy MeeYunt ismerem, valahol olyan helyen, ahol senkit nem bánthat. Egyedül a semmi közepén, vagy összegubózva a Kietlenség Rétjén.

- Nem lehet, hogy a többi Tündérrel van?

- Kizártnak tartom. MeeYun nem tartotta sohasem annak magát, csak egy Gonosz Lénynek, aki a halálért áhítozik, hogy megmentse a világot saját magától.

- Azért az egy dologért, amit elkövetett?

- Azért. Mert a képessége miatt ártott egy olyan valakinek, akit szeretett.

- De ugye azt nem hiszed, hogy megkeresett egy Lélekfalót, hogy véget vessen a szenvedéseinek? – LuHan hangja rémülettel telt meg kérdése végén, a két Vándor tekintete összeakadt.

- Csak reménykedni tudok, hogy végül mégsem döntött így – motyogta.

- Akkor merre induljunk? – nézett az idősebb Vándor a fák közé, amiben BaekHyun is követte őt.

- Az ösvény – mutatott egy napsütötte rész felé, LuHan bólintott. – Szerinted a te védelmezetted merre lehet?

- Passz – vont vállat csalódottságában. – Nem tudom, hogy merre találhatnám meg.

- Ha számkivetésben él, akkor lehet, hogy MeeYunhoz hasonlóan keresett egy helyet.

- Az biztos, hogy nem a Fajtájával él.

- Miért vagy benne ilyen biztos? – kúszott halovány mosoly BaekHyun ajkára, szeme sarkából pillantott LuHanra.

- Nem tudom. Csak érzem.

- Akkor azt is érezni fogod, hogy merre keresd. Szóval? Merre menjünk?

LuHan mély levegőt vett, miközben lehunyta szemeit. Gondolataiba merült, és légzése közben megpróbált figyelni az ütemes lüktetésre, amit bordái között érzett. Hosszan szívta be az oxigént és még lassabban fújta ki azt, míg végül a zakatolás is csillapodott mellkasában és szinte már kihagyott egy-egy ütemet a szívverése. Légzése is hamar követte a példáját.

Teljesen kizárta a külvilágot maga körül, semmire nem figyelt, csupán az érzéseire, amik lassanként megválaszolták a benne rejlő kérdéseket. Az összes kérdésére talált feleletet. Elégedetten felszusszantott, ahogy kinyitotta szemét és BaekHyunra nézett. A fiatalabb Vándor kíváncsian meresztette szemeit a Társára, míg végül LuHan mosolyogva bólintott neki.

- Az ösvény nekem is jó lesz.

- Akkor irány az ösvény, és reméljük, hogy mindkettőnk megérzése helyes lesz!

- Reméljük.

A két Vándor boldogan mosolygott egymásra és vágott is neki ismét a hosszú útnak, melyről egyre inkább eltántoríthatatlanok lettek. Hiába kerültek szembe Lélekfalókkal vagy éppen másmilyen veszélyes Teremtménnyel, Védelmezettjeikért az életüket áldozták volna. Ahogyan Esküt tettek a Koboldoknak is távozásukkor.

- Szerinted kikkel fogunk még találkozni, míg megtaláljuk MeeYunt? – kérdezte az ösvényre lépve.

- Kiszámíthatatlan az utunk, LuHan, de biztos, hogy nem egy Teremtménybe fogunk még belesétálni.

- Szerinted Vadásszal is találkozunk még? – BaekHyun megtorpant és LuHanra emelte tekintetét.

BaekHyun mosolygós írisze elsötétült LuHan kérdése hallatán. Haragosan pislogott barátjára a jelzőt hallva, pontosan tudták, hogy még útjukba sodorja őket az élet. Akár többel is találkozhatnak, és akkor dönteniük kell majd, hogyan tovább.

- Félek, hogy nem fogjuk megúszni őket. Hajtja őket a vérük – morogta az orra alatt BaekHyun.

- Miért lesz valaki Vadásszá? – dünnyögte plátói kérdését LuHan, amikor újra elindultak az ösvényen.

- Erre a kérdésre még én sem találtam választ, de még a feljegyzésekben sem a Vándorok Szövetségének Könyvarchívumában.

- Pedig ott mindenre választ találhatunk – jegyezte meg LuHan.

- De ezt az egyet nem jegyzik a Krónikák. Mert aki Vadásszal találkozik, az életével fizethet érte, így nem marad nyoma semminek sem.

- Te miért lettél inkább Vándor?

- Mert képtelen voltam megölni MeeYunt – motyogta lehajtott fejjel, cipőjével egy útjába akadó apró faágat lökött félre következő lépésekor. – Hiába könyörgött a Haláláért, nem tudtam végezni vele.

- Inkább elengedted.

- Elmenekült.

- A lényegen nem változtat. Életben van és te Vándor lettél.

- Meg kell őt találnom, különben hiábavaló lesz az eddigi összes tettem.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, BaekHyun.

- Nem számít a megmentett Teremtmények száma, ha MeeYunt nem tudom megmenteni.

- Néha úgy érzem, mintha több lenne közted és MeeYun között – mosolyogta megjegyzését LuHan, finoman lökött egyet Társa vállán, aki csak egy visszafogott morgást intézett hozzá. – Tényleg csak a Védelmezettednek tekinted azt a Tündért?

- Mindannyiunknak van egy Védelmezettje. Nekem MeeYun az. Te más vagy, LuHan. Neked ugyanaz a Védelmezetted, mint a~.

- Ki ne mond! – intette hallgatásra, mielőtt még befejezte volna a gondolatát.

- Az igazságot nem tudod elkerülni.

- Az lehet, de te sem tudod többé tagadni.

- Mit? – nevetett fel a fiatalabb.

- Neked lehet, hogy nem egy személyben testesül meg a Védelmezetted és a Másik Feled, de attól még létezik. Te is tudod.

- Soha nem találkoztam még vele, így nem hiszek a létezésében – vágott vissza egy látszólagos hazugsággal.

- Épp egy Vándor nem hinne a Másik Fél létezésében? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában. - Ez az a dolog, amit igencsak kizártnak tartok.

- Vándor vagyok ez tény, hiszek a Teremtmények létezésében, hiszem, hogy van jó és rossz, mert az Egyensúlyt meg kell tartani és hiszem azt is, hogy minden okkal történik. De a Másik Fél, mint olyan, számomra releváns. Lehet, hogy van, de azt sem mondom, hogy nincs.

- Van – bólintott magabiztosan LuHan. – Létezik. Úgyhogy higgy benne!

- Majd hiszek benne akkor, mikor a szemem előtt lesz.

- Akkor most abban higgy, hogy nem épp egy Lélekfalóval találtuk magunkat szemben! – markolt BaekHyun alkarjára ijedtében, másik karjából lassan előhúzta a tőrét és ujjai közé szorította.

- Lu~

Azonban a fiatalabb Vándornak nem volt esélye kérdezni. Az állítólagos Lélekfaló a másodperc tört része alatt termett LuHan előtt, egészen másmilyen alakban, mint amilyenben korábban megjelent távolabb. Mielőtt még megszólíthatták volna a Lényt, újra köddé vált és BaekHyun előtt bukkant fel, egy harmadik alakban. BaekHyun összerezzent az előtte álló Teremtményt látva.

Lefejtette magáról LuHan kezét és a Lény arca felé indította reszkető tenyerét, hogy megérinthesse, de az gyorsan változtatott ismét egy másik alakot. BaekHyun végképp összezavarodott.

- Hova lett? – motyogta tekintetét körbevezetve a fák között.

- Kicsoda? – súgta LuHan.

- Hát MeeYun. Itt volt az előbb.

- Nem, BaekHyun, nem őt láttad. Valami egész más jelent meg az előbb, de eltűnt. Már nincs itt, és MeeYun sem volt itt.

- Még itt vagyok – érkezett egy rideg hang LuHan háta mögül, hirtelen fordultak a hang irányába a Vándorok, mindösszesen egyet nyelni voltak képesek a Lényt csodálva, aki előttük állt.