9. fejezet

Soha nem láttam a Napot felkelni. Soha nem éreztem a melegét, ami átjárja a testet. Tudtam, hogy van ilyen Égitest, de egyszer sem tapasztalhattam meg a fényét vagy azt, amit adni képes magából. De a másikat, amelyik Éjszakára költözik a helyére, mindig is jól ismertem. Tudtam, mikor jön fel, s mikor bújik el újra a Ragyogóbb mögött. Társam volt mindig is, s míg létezem, az is marad. El nem hagy már sohasem.

Órákig tudtam csak bámulni a Holdat és nem szólni egyetlen Társamhoz sem, hiába jöttek-mentek körülöttem. Nem kellett, hiszen ott volt az örök partnerem. De idővel mégis unalmassá váltak az Éjszakák és a társaság is kezdett az lenni. Néha jó lett volna valakivel egyetlen szót is váltani akár. Nem vágytam hosszú eszmefuttatásokra, megelégeltem volna azt is, ha csak egy napjáról számol be. Azonban egyikük sem volt éppen kedvemre való, mert ők csak egyről tudtak beszélni.

Talán két évszázada élhettem, amikor mellém szegődött valaki. Hozzám hasonló, ugyanúgy az Éjszaka fogja, bár korántsem érezte annyira fájdalmasnak. Fiatal és felszabadult volt, még volt benne kalandvágy és élni akarás. Pontosan úgy, mint bennem egykoron. Talán köze lehet ahhoz is, hogy ő megtapasztalhatta a Nap melegét, mert mégis egy kicsit különbözött tőlem és a fajtámtól. Segített újra megbarátkoznom azzal, hogy a Sötétségben kell léteznem, csak a Hold lehet a társam az utam során, induljak bármerre is. Különben a létezésemmel és a saját lényemmel fizetek érte. Habár rebesgették, van egy módja, hogy ne így legyen.

Egyszer megmentett egy Vadásztól, s azóta magam mellett tartom hálám jeléül, hogy egyszer én is viszonozhassam ezt a rendkívüli tettét. Hiszen a magunkfajtákat nem szokás megmenteni még a Vadászoktól sem. Talán a Vándor az egyetlen, aki hajlandóságot mutathat felénk, de néha még bennük sem lehet megbízni. Sajnos volt egy Vándor, aki elárult minket, Teremtményeket, s inkább állt a Vadászokhoz. Tőle szereztem az első heget, ami majdnem a vesztemet okozta.

Azóta vigyázok minden Teremtménnyel és nem engedek senkit sem közel magamhoz. Csupán azt az egyet, aki megmentett attól a másik Vadásztól. Az Éjszakákat járva figyeljük a többi Lényt, persze a lehető legbiztonságosabb távolságban, noha ő mindig közelebb akar menni az egyikükhöz. Rakoncátlan egy Vámpírféle, makacs és önfejű is. Nehéz meggyőzni, hogy az Ellenségünkkel nem illik jóban lenni, bármennyire is szimpatikusnak tartja. Egyszerűen Tilos.

Habár kellemesen töltöttük a napjainkat és ezáltal az Éjszakákat is, akkor is hiányzott még valami. Valami, amihez kötődhetek és az a valami kötődik hozzám. Ragaszkodóan, akár az életünket feláldozóan. Próbáltam megkeresni a saját Fajtámon belül megtalálni ezt a valamit. Ezt a személyt, de egyikükben sem leltem rá. Mindig hiányzott még egy kicsi. Megmagyarázhatatlan okból Szomjúságot akartam érezni az iránt, akit kerestem. Csak ő legyen képes csillapítani, s közben örökké szomjazzak rá.

Újabb fél évszázad telt el a keresgélésemmel. Eredménytelenül. Az egyetlen társam hiába győzködött az ellenkezőjéről, miszerint ott van valahol az, akit keresek, csak idő kell hozzá, hogy megtaláljam. Nem akartam tovább várni. A magány kezdett felemészteni és végképp elkeseredetté tenni. Már az Éjszakában sem leltem további örömet, csak kínt és szenvedést.

Végül egy nap beállított hozzám, hogy megtalálta azt, akiért áhítozom, mióta ismerjük egymást. Nem hittem neki. Tudtam, hogy csak játszik velem, mert valahányszor ezzel állt elő, mindig csak egy pohárral a kezében állított be. Csak percekig tudtam mosolyogni, mert utána ismét belém költözött az, ami korábban is uralta az elmémet. Vártam, hogy hozza a poharat, benne a vöröslő és egyszerű ízű folyadékkal, de nem volt nála semmi.

Csak egy széles vigyor ült az arcán, mindig bíbor írisze még a csillagoknál is fényesebben tündökölt akkor. Értetlenül néztem rá, aztán az üres tenyerére, majd megint vissza a vörös szemekbe. Mielőtt még kérdezhettem volna, megragadta az alkaromat és cibálni kezdett kifelé az üres szobából, ahol mindennapjaimat tengettem. Faggattam és ellenkeztem, de nem tágított. Leráncigált a hosszú lépcsőn, majd egészen a hátsó kijáratig vonszolt. Odaérve lökött rajtam egy nagyobbat, hogy a falakon kívül legyek.

Dühödten néztem a szemébe, de ő továbbra is csak vigyorgott rám. Elégedetten, mintha tudta volna, hogy pontosan azt találta meg, amire nekem olyan nagyon szükségem volt. Újfent karon ragadt, és az otthonomtól távoli erdő irányába kezdett rángatni. Meguntam az erőszakoskodását és jobbnak láttam, ha végre beadom a derekam. Követtem, amerre menni akart. Kérdés vagy bármiféle megjegyzés nélkül. Ő sem szándékozott beszélgetni velem. Csak mentünk előre.

A Rengeteg széléhez érve egy kis faház felé mutatott. A fény halványan pislákolt a deszkalécekkel körülvett ablakon keresztül. Odabent rejtőzött az, amit mutatni akart nekem. Kezdetben nem állt szándékomban közelebb merészkedni, mert tudtam, hogy megérzi a szagomat a faház őrzője, de egy illat hívott magához. Egy mámorító aroma, ami Örök Szomjúságra ítélt akkor...

Démonördög

* * *

- M-micsoda? – motyogta AhYoung elcsukló hangon.

- Hibrid. Félig Vámpír, félig Angyal – sóhajtotta a Vámpír énjének lassanként teret engedő Féllény.

Mindig sötétbarna írisze bíborszínre váltott, szemfogai kissé megnyúltak, egészen rálógtak telt ajkaira, körmei elfeketültek és azok is kissé túlnőttek az ujjain. AhYoung összerezzent a látványtól, a lehető legkisebbre próbálta meg összehúzni magát, Daniel még szorosabban fonta át karjait AhYoung testén. A lány rémülten járatta tekintetét a két fiú között, szinte alig tudta elhinni a szeme előtt zajló eseményeket.

- Ne ijeszd meg túlságosan – intette óvatosságra JongInt a Vándor. – Tudod, hogy még csak most találkozik ezzel az éneddel először a húgod.

- D-Daniel? – motyogta még mindig reszkető hangon.

- Minden rendben lesz, AhYoung – húzta biztató mosolyra dús ajkait, hogy megnyugtassa az egyre idegesebb lányt. – Nem fog bántani. A Bátyád tudja uralni a Szomjúságát. Igaz, JongIn? – nézett fel az idősebb fiúra, mire az egy magabiztos bólintással válaszolt.

- Miért? – pislogta döbbenten.

- AhYoung?

- Miért nem tudtam arról, hogy a bátyám egy Vámpír? – értetlenkedett könnyeivel küszködve.

- Hibrid – szűrte fogai között JongIn.

- Akkor az! – mordult fel kissé AhYoung.

- Nem mindegy! – morogta JongIn, szemfogai megvillantak a tompa fényben.

- JongIn! – emelkedett fel AhYoung mellől a Vándor és JongInhoz sietett, mindkét kezével a vállaira fogott. – Csillapodj! – nézett mélyen a vörös íriszekbe, aztán AhYoungra pillantott. – Kérj tőle bocsánatot! – utasította.

- Hah? – dülledt ki még jobban AhYoung pupillája.

- Kérj. Tőle. Bocsánatot! – taglalta határozott szavait.

- De m-mégis m-miért? – pislogta, de JongIn egyre sötétebbé váló írisze még nagyobb rémülettel töltötte el a lányt.

- Csak kérj tőle bocsánatot, AhYoung! – szorított a Féllény vállaira, aki kezdett hevesen tiltakozni Daniel marasztalása ellen.

- De~

- Csináld! – kiáltotta el magát Daniel, mielőtt még JongIn kiszabadult volna a Vándor pillanatnyi fogságából.

- Bocsánat! – zokogott fel könnyes hangon AhYoung.

JongIn tekintete hirtelen változott meg húga könyörgő szavát hallva, sötét írisze világosodott kissé, szemfogai visszább húzódtak, de továbbra is ajkaira lógtak picit. Daniel bizonyosságot szerzett, hogy JongIn nem jelent további veszélyt AhYoungra, elengedte a vállait és a lányhoz lépdelt, aki remegve húzta össze magát, miközben könnyeinek csillapításával küszködött.

- Nem szabad sírnod, AhYoung – suttogta a fülébe a Vándor, ahogy hosszú karjaival átfonta a lány didergő testét.

- ...

- Jól van, AhYoung. Nyugodj meg. Most már minden rendben van – csitítgatta.

- Mi ez az egész, Daniel? – hüppögte.

- Egyik Lény sem szereti, ha nem a saját fajtájának hívják. A Hibridek nagyon is kényesek az ilyenekre, ahogyan mi Vándorok sem szeretjük, ha Embereknek hívnak.

- Nem értelek, Daniel – nézett homályos szemekkel rá.

- JongIn egy Hibrid, nem tartozik a Vámpírokhoz és nem tartozik az Angyalokhoz sem. Ahogyan te sem örülnél neki, ha a szárnyaid láttán nem Angyalnak neveznének – mosolyogta, miközben lassan lefejtette végtagjait a lány hátáról.

- Hogyan? – pislogta balgán.

Daniel felkelt AhYoung mellől, mosolyogva sétált vissza JongIn mellé, akinek ajkaira szintén parányi görbület költözött. Csupán a lány ült mit sem felfogva az eseményekből. Lapockáinál furcsa bizsergést tapasztalt, teste azonban lassanként lett egyre melegebb, ahogyan izmai is ernyedni kezdtek. Kisvártatva a bizsergés erősödött, míg végül utat tört AhYoung tagadhatatlan jele Angyali mivoltának. Hószín tollakkal ékesített szárny bukkant elő a múló bizsergetést követően. AhYoung csupán a levegőt tudta kapkodni saját testét látva.

* * *

- Ilyen hamar menni készültök? Maradhattatok volna még egy kicsit. A Vadászokat előbb vagy utóbb, de úgyis utoléri a Sorsuk – mosolyogta a buborékokkal játszadozó újonnan megjelent Kobold.

- Hogyan? – értetlenkedett az idősebb Vándor, Társára pillantott egy röpke pillanatra, aztán vissza a kendőt viselő Lényre. – Mi az, hogy utoléri őket a Sorsuk?

- Mindenkit elér egyszer a Sorsa – fújta vigyorogva a buborékokat BaekHyun arcába, aki a másodperc tört része alatt találta magát a habban.

- Mi történik most?! – kiáltotta el magát BaekHyun, tenyereivel a habgömb szélét kezdte tapogatni a szabadulás reményében. – Segítség! Szedjetek ki innen!

- Ne ficánkolj, mert a végén kidurran, te pedig a s*ggeden végzed – vigyorogta, ahogy a növekvő gömb lassanként emelkedett egyre feljebb.

- Jackson – mormogta az orra alatt BamBam, miközben egyszer Koboldtársára nézett, egyszer pedig a buborékban rekedt Vándorra. – Nem mindenki szereti, ha egy buborékba zárják őt és aztán labdáznak vele.

- Ugyan már! – legyintett egyet nevetve. – Csak játék az egész.

- Ugye nem lesz semmi baja? – kérdezte félve LuHan, ahogy távozott tőlük a gömb.

- Ne aggódj, Vándor, vigyázok a barátodra – kacsintotta.

BaekHyun testét fokozatosan hagyta el a félelem és kezdte átadni magát a gyermeki játéknak. Egészen a Koboldfalu fölé szállt, belátva onnan a parányi zöldellő és színpompás tájat, Koboldok sokaságát. Minden kíváncsi és huncut szempár a Vándorra szegeződött, amikor elhaladt felettük a habgolyóban, mosolyogva integettek neki, amit végre BaekHyun is hasonló görbülettel az ajkain viszonzott.

Jackson körbevezette az egész Falu felett, majd miután bejárta a Koboldok rejtekét, visszaterelte magukhoz a buborékot és lassan leengedte BaekHyunt a földre. Amint lába érintette a zöldet, a gömb megannyi apró habgömbbé változott és a lágy szellő szárnyán útra kéltek a Faluban, hogy a gyerekek örömüket leljék a játékban.

- Remélem, hogy élvezted odafent! – csapta össze boldogan a tenyereit Jackson.

- A vége már nagyon kellemes volt, Kobold – hajolt meg tiszteletteljesen a Teremtmény előtt, majd lassan felemelkedve folytatta. – Bár bevallom, hogy az elején egy kicsit féltem, hogy mindent látok a lábam alatt.

- Ilyen egy Teremtmény, ha bezárják a ketrecbe – motyogta csalódottan BamBam, a két Vándorra nézett.

- BamBam? – szólalt meg szinkronban a két Vándor.

- Jackson szereti megmutatni az idegeneknek azt, amit mi élünk át, ha elfognak vagy éppen bezárnak valahová, amit azzal ellensúlyoz, hogy mégis játékossá és élvezhetővé teszi. A Vadászokkal ellentétben.

- Sajnálom! – dőlt meg LuHan.

- Nem kell – fogott a vállaira Jackson egy barátságos mosollyal egybekötve. – Ti nem tehettek róla, hiszen Ti éppen az ellenkezőjét teszitek. Csak a Vadászok azok, akik ezt teszik velünk.

- Az Emberekben sem lehet éppenséggel megbízni – mormogta elégedetlenül BamBam, mire Társa erősebben vállon csapta, hogy hallgatásra bírja.

- Nem minden Ember gonosz – jegyezte meg halkan BaekHyun. – Ismerek olyat is, akinek még arról sincs tudomása, hogy ti tényleg léteztek.

- Talán addig biztonságban is vagyunk – sóhajtotta BamBam, szemében összegyűlt néhány kósza könnycsepp, amit igyekezett sietve maradásra bírni.

- Mi megvédünk Titeket, Máguskobold! – szólalt meg LuHan határozottan, hogy megnyugtathassa a kék hajú Teremtményt.

- Aki utoljára ilyet mondott nekünk, az árulta el később az egyik Hegyesfogút.

- De mi nem fogunk titeket elárulni! – erősítette meg fogyatkozó hitét a Lényben BaekHyun. – Esküszöm!

- Ne tedd! Ne esküdj nekünk, mert bennünk sem bízhattok! Hiszen mind bűnösök vagyunk és mindannyiunkat pusztulásra ítéltek a Vadászok! – fakadt ki dühödten BamBam.

- Elég lesz, BamBam! Hagyd őket! Ők Vándorok, akik megvédenek minket! Ne okold őket YuGyeom elvesztése miatt!

A Vándorok összenéztek. Jackson szavait hallva és BamBam könnyes tekintetét látva lassan térdre ereszkedtek. Egyszerre húzták ki alkarjaikból Fegyverüket, majd ejtettek magukon apró vágást. Első csepp vérüket BamBamnek ajánlották, a következőt Jacksonnak, az újabbakat pedig minden olyan Teremtménynek, akit elárultak, bezártak vagy megfosztottak létezésétől.
Miután a Vándorok Ígéretet tettek a Koboldok Falujában, Örök Védelmet fogadva minden Lénynek ott a színük előtt, megköszönték a vendéglátást, majd a két Lény társaságában a Falu egyetlen kijáratához sétáltak, hogy folytathassák útjukat. A Tündér és a Vadászok után kutatva...valamint az után a Lény után, akit LuHan keresett rendületlenül.