6. fejezet

A reggelek mindig egyszerűek és kiszámíthatóak voltak. Mindegyik reggelem egyforma volt, egyikben sem volt semmi különbség. Felkeltem, felöltöztem és átcsoszogtam a konyhába, hogy valamennyire észhez térjek, amíg a bátyám is előkeveredik. Ami meg is történt az ébredésemtől számítva alig öt perccel.

Nyomott egy puszit a fejem búbjára, aztán kevert magának egy nagy adag éltető koffeint, és az erkélyre vonult bámészkodni. Belemerült a reggeli város képébe. Minden alkalommal leheveredtem a kanapéra és onnan figyeltem, ahogy lassanként elkortyolgatja a fekete löttyöt, majd az arcvonásai kisimulnak, és egészen emberi formát ölt. Szusszantott egyet, egy lendítéssel megitta a bögre aljában lévő maradékot, és visszabattyogott a konyhába.

Miután eltakarította maga után a kialakult romokat, újra hozzám ballagott, ismét megkínált egy fejpuszival, de megtoldotta még egy hajösszeborzolással is. Ebben a pillanatban lendült mindig az arcába egy méretesebb díszpárna általam, és tíz esetből nyolcszor sikerrel is jártam, mert képen nyomtam vele. Hangos nevetés lett a vége minden ilyen kis kalandunknak, végül felhúzott a heverőről, kislattyogtam a bútor mögül és a bátyámig araszoltam. Egy magabiztos mozdulattal rántott rajtam egyet és magához ölelt.

Az ölelés elmaradhatatlan kelléke volt a közös reggeleinknek, és ebből nem is voltam hajlandó soha engedni. Kellett, hogy jól induljon a napom és legyen elég erőm elviselni minden mást. Ha nem volt hozzá hangulata, akkor is kierőszakoltam belőle egy ölelést, amitől persze meg is jött mindjárt a kedve, és bújós hangulatba került. Ilyenkor soha nem értettem, hogy miért vonakodik annyira, ha egyszer jól esik neki, de túl nagy feneket nem kerítettem a dolognak a sikerem után.

A szüleink általában hónapokra elutaztak és szinte alig láttuk őket gyerekkorunk óta, így csak egymásra számíthattunk, senki másra. Rokonokban nem bővelkedtünk, nem voltak Nagyszüleink, ahogyan unokatestvéreink sem. Egy-két családi barát akadt, de ahogy cseperedtünk, úgy lettek egyre kevesebbek a baráti látogatások is. Végül ketten maradtunk. A Bátyám és én. Boldogságban és teljes megértésben, semmiben sem szenvedve hiányt.

Azonban egy nap fenekestül felfordult az életem, és oda lett mindenem. A boldogságom. A bátyám. Az ölelések. Csak értetlenség és félelem volt már bennem, mert képtelen voltam feldolgozni a látottakat. Nem akartam hinni a saját szememnek, hiába volt kézzel fogható minden pillanata, hiába tudtam, hogy már ébren vagyok és nem álmodom.

Azon a reggelen is ugyanúgy felkeltem, ugyanúgy megvártam, míg felébred a bátyám, megissza a kávéját, összeborzolja a hajamat, én elverem a díszpárnával, majd egy öleléssel zárjuk az ébredési rituálénkat. A szürke reggeleket szürke délelőttök és szürke délutánok követték. Aznap is így történt. Minden megszokottan haladt, bár a bátyám ingerültebb volt, mint általában. Láttam már feszültnek, de azt mindig a munkára fogta vagy éppen arra, hogy nem volt elég kielégítő az éjszakája. Elfogadtam, és megkértem, hogy akkor aznap lesz szíves többet pihenni. Megfogadta.

Viszont azon a napon, pontosabban azon a délutánon minden megváltozott. Korábban végeztem a suliban, és alig vártam, hogy végre otthon legyek. Borzasztó délelőttöt tudtam a hátam mögött, és másra sem vágytam, csak a bátyám nyugtató karjaiba. Ahogy erősen magához szorít, és minden bajom elfeledteti. Minden rosszat száműz az elmémből, és utána csak rózsaszínt és kéket látok magam körül.

Szabályosan berobbantam a ház bejárati ajtaján, lerugdaltam a cipőmet, a táskámat is csak ledobtam az előszobában, és az emeletre robogtam. Kopogás nélkül nyitottam be a bátyám szobájába – ami teljesen normális volt nálunk, hiszen így közlekedtünk, mert nem volt kit megzavarnunk –, de mégsem kellett volna. Talán ha jelzek, hogy kint vagyok, akkor ettől az egésztől megkímélem magam, és nem veszi át az életemet a rettegés.

A földbe gyökerezett a lábam, ahogy átléptem a küszöbön, a kilincsben kerestem kapaszkodót, mert nem sok híja volt, hogy összeessek. A bátyám a szoba közepén ácsorgott az ajtónak háttal, azonban amikor meghallotta az érkezésemet, rám nézett. Mélybarna írisze arany színben izzott, szemfogai a kelleténél hosszabbak voltak, egészen rálógott alsó ajkára. Bennem akadtak a szavak, de még a lélegzetvétel is nehézkesen ment.

Nem csak én ijedtem meg az ő látványától, hanem ő is meglepődött az én korai hazajövetelemtől. A haragja helyére félelem költözött, leengedte ökölbe szorított karjait, majd teljes testtel felém fordult. Csak akkor vettem észre, hogy sokkal hidegebb van a szobájában és sokkal több tetoválás fedi a testét, melyekről nekem eddig tudomásom volt. Az egész mellkasát fura Jelek borították, és mégis volt benne valami varázslatos. Elindult felém, szorítottam egyet a kilincsen, de hirtelen megszűnt a külvilág, és teljes sötétség telepedett az elmémre.

* * *

A Tükördémonnal való találkozás után Daniel a Rengetegbe futott, hogy üldözőbe vegye a Vadászt, aki a szeme láttára megpróbált elpusztítani egy Teremtményt. Egészen a sűrűjéig rohant, de nem lelt a Vadászra, hiába voltak kimagaslóak az érzékei, melyekkel méterekről is megérezte az Egy jelenlétét. Hasztalanul forgatta a fejét a Vadász után, a sötétség lassan teljesen átvette a szürkeség helyét, s feketébe borult minden.

Daniel fújtatott még egyet, végül lehunyta szemhéjait, és csak a belső hangokra figyelt. Nem érezte a közelben a Vadászt, ahogyan egyetlen Teremtmény vibrálását sem tudta kivenni. Nyugodt éjszakának nézett elébe, bár korántsem volt biztos benne, hogy valóban csendes lesz a Sötétség, és az eltart Napfelkeltéig.

Várt még néhány szívdobbanásnyi pillanatot, majd kinyitotta a szemét, sarkon fordult, és igyekezett mielőbb kitalálni a Rengetegből, mielőtt még a Veszélyesebb Lények megéreznék a szagát, és váratlanul támadnának rá az Éj leple alatt. Nem akart ártani egy Teremtménynek, még akkor sem, ha a saját élete volt a tét. A Vándorok minden esetben óvják a Lényeket, semmi ártó szándék nem lehet az irányukba. Daniel hű volt Vándori mivoltához, és inkább kockáztatta a testi épségét, mintsem megszegje az elsődleges és egyben legfontosabb íratlan törvényét a Vándoroknak.

Az Erdő széléhez érve megállt. Csupán egyetlen ösvény választotta el őt az otthonától, amire ezúttal habozott rálépni. Furcsa és egyben ismerős érzés lett úrrá a testén, minden porcikája bizsergett, a szívverése felgyorsult, a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Tudta, a közelben van. A csontjaiban érezte a Közelségét.

Egy kellemes illat csapta meg az orrát. Fűszeres és markáns némi édes aromával keverve, ami egyet jelentett a Tiltottal. Daniel tudta, hogy felesleges lenne kilépnie a fák közül, és hazaindulnia, mert az aroma tulajdonosa követné őt; a Vándor pedig hagyná, hogy utána jöjjön a Városba. Azonban nem akarta még nagyobb veszélybe sodorni az egyébként is abban lévő Teremtményt, így inkább hátat fordított az ösvénynek, és visszasétált a Rengetegbe. Várt.

A bizsergés erősödött, ahogyan az illatot is egyre határozottabban érezte maga körül, míg végül egy hűvös tenyér siklott végig gerince ívén, amitől a Vándor teste íjként feszült meg, telt ajkai között parányi sóhaj szökött át. Még el sem ernyedt, amikor mellkasán érezte végigfutni a hűvös ujjbegyeket, ezzel újabb apró és halk lélegzetvételt kiváltva a Vándorból.

- Ne játszadozz – suttogta a Feketeségbe, mire csak egy óvatos kuncogást kapott válaszul. – Tudom, hogy élvezed, de akkor se csináld.

- Miért ne? – súgta egy búgó hang a háta mögül, a Vándor ösztönösen lehunyta a szemhéjait.

- Mert ne csináld és kész – motyogta, szája sarkába kicsiny mosoly ült ki.

- Te nem élvezed? – suttogta újra, ezúttal másik fülében hallotta a bizsergető hangot.

- Te élvezed?

- Nagyon – sóhajtotta, hideg lehelet cikázott végig Daniel dús ajkain, automatikusan nyalta meg száját az érzés pillanatában.

- Örülök - mormolta összeszorított fogakkal.

- Na, ne legyél ilyen – ismét a háta mögött hallotta a búgó dallamot, szorítást érzett jobb felkarján.

- Milyen legyek? – pihegte kérdését még mindig lehunyt szemmel.

- Amilyen szoktál – kuncogta halkan. – Barátságos. Segítőkész.

- Olyan vagyok most is – nyelt egy nagyobbat, amikor a korábbi rideg érzést újfent gerince mentén érezte.

- Biztos, hogy olyan vagy? – megint ajkain érezte a fagyos szuszogást, még egy képzeletbeli gombócot nyomott le a torkán.

- Igen – motyogta alig hallhatóan.

- Nem hiszem én azt – jobb fülébe duruzsolta bizsergető szavait, Danielnek hirtelen megcsuklott a térde, és kapaszkodó után nyúlt.

A hang azonnal alakot öltött, hogy biztos támasztékot nyújthasson a Vándor számára; Daniel az Alak alkarjaiban találta meg azt a biztonságot, amit keresett. Mélyen felsóhajtott és felemelte szemhéjait, hogy megbizonyosodhasson az ismerős hang tulajdonosáról. Ajkai automatikusan vettek felfelé ívelő görbület, mely rögtön viszonzásra lelt.

Ujjai magabiztosan szorították a Teremtmény alkarjait, akinek tenyerei Daniel könyökein pihentek, és megvédték a fiút az összerogyástól. A Lény és a Vándor mélyen egymás szemébe nézett. Áthatóan. Bénítóan. A hűvös érzés birtoklója megbabonázta a Vándort, s nem hagyta távozni.

Vigyázva lépett egyet Daniel felé, mellkasaik finoman összesimultak, majd jobb kezével elengedte a Vándor bal karját, és az eddig fekete tincseit takaró kapucnit egyetlen határozott mozdulattal lehúzta. A Védelmezőből még egy sóhajt sikerült kicsalnia, aminek köszönhetően a Teremtmény szájára kissé szélesebb mosoly költözött. Elégedett volt a tettével. Az összessel.

- Mi szél hozott erre? – szólította meg a Vándort.

- Egy Vadászt követtem – felelt mélyen a Teremtmény lélektükreibe meredve.

- Miért?

- Meg akart ölni egy Tükördémont.

- Megakadályoztad? – a minimálisnál is kevesebb távolságot letudta testeik között, mindkét karját Daniel derekára csúsztatta, mellkasa a Vándoréhoz feszült.

- Megvédek minden Teremtményt, mert Esküt tettem.

- Nem féltél a Vadásztól? – lejjebb hajolt az arcával, ajka kis híján súrolta Daniel puha és kívánatos párnáit.

- Egytől sem félek. Ahogyan a Teremtmények sem tudnak megrémiszteni.

- Még én sem? – mosolyogta ajkaira hajolva.

- A kezdettől fogva nem tudsz félelmet kelteni bennem.

- Örömmel hallom.

Ezzel semmissé tette a távolságot ajkaik között, és lágy csókot lehelt a Vándor szájára. Még egy apró lélegzetvételt passzírozott ki Danielből, végül engedve saját vágyainak, hevesen csókolta tovább a Vándort, és mélyítette el lassanként a tiltott érzést.

Daniel ujjai még mindig a Lény alkarjait markolták, majd lassanként ernyedt el mindkét keze, és simított végig az oltalmazó karokon, végül átfonta a Teremtmény nyakát. Egybeolvadtak, s hagyták, hogy az érzések messzire sodorják őket. Belefeledkeztek a másik bársonyos ajkának kényeztetésébe és gyengéd simogatásába, míg végül a Vándor váratlanul egy fatörzsön találta magát.

Háta a háncshoz nyomódott, mellkasához a hűvös test préselődött, és záródott ezáltal boldog fogságba. Daniel nem tiltakozott, tudta, felesleges lenne. A Lény megbabonázta, és képtelen volt szabadulni az érzéstől. Akarta. Minden porcikájában érte epekedett.

Jobb keze felcsúszott a fekete tincsek közé, megmarkolta a selyemnek ható fürtöket, és még jobban ajkaira húzta a Lényt. Határozottabban szorította a csípőjét a Lény, hegyes körmei Daniel bőrébe vájódtak, az euforikus érzéstől egyetlen nyögéssel volt képes reagálni a fokozatosan vaduló csók következtében.

- Mondd a nevem – súgta ajkaik közé elválásukkor, majd fogai közé szorította Daniel alsó ajkát.

- Min... MinSoo – nyögött fel elcsukló hangon, a Lény tincseire szorított az újabb ajakharapáskor.

- Szeretem hallani, ahogy mondod – reagálta elengedvén a vörösre harapott ajkat, majd lassan nyakára hajolt.

- Ne – nyöszörögte.

- Ne? Miért ne? – nyakszirtjébe suttogta kérlelő szavait, Daniel újra a fekete fürtökre fogott.

- Megmarad a nyoma – pihegte önkívületlenül.

- És az olyan nagy baj?

- Nem lehet.

- Ugyan – lágy csókkal illette a bőrfelületet, nyelve hegyét végighúzta a Vándor lüktető artériáján. – Mindig ezt mondod. Tudom, hogy te is akarod – érzékein fogai közé szorította a porcelánhatású bőrt, majd elengedte.

- K-kérlek... ne – ellenkezett elhaló hangon.

- Ígérem, gyengéd leszek – még egy hűvös csókot nyomott nyakának felső részére, majd ajkaival lassanként lejjebb siklott.

Daniel bal kezével a sötét matériára markolt, jobb kezével a szénszínű tincseket szorította reszketve. A pulzáló bőr halk reccsenéssel felhasadt, Daniel csendesen felnyögött, amikor a szemfogak nyakába mélyedtek. A szél ritmusos kortyolás hangjait vitte magával az Erdőben, amiket egy-egy szolid nyöszörgés kísért, majd lassanként minden elhalkult.

A parányi kortyok hangjai és az apró nyöszörgések is abbamaradtak. Ahogyan Daniel is magára maradt az Erdő közepén, két kicsiny folttal a nyakán. Újabb nagy levegőt vett, és felhajtotta kabátjának gallérját, hogy eltakarja Egyezségének árulkodó jeleit, melyet egy Vámpírral kötött egykoron. Még egyszer utoljára körbenézett a Feketeségben, féloldalasan elmosolyodott, miközben zsebre dugta a kezeit és újfent a távozás mellett döntött. De ezúttal nem állt meg a Rengeteg szélén, azonnal az ösvényre lépett, és hazaindult.

* * *

- Üdvözöllek titeket itt a Koboldok Falujában! A komiszságunk határtalan. Szólítsatok nyugodtan BamBamnek.

BaekHyun és LuHan nagyot nyelt az eléjük táruló látványtól. Szikrázó napsütés, színáradat és hangos kacagás vette őket körbe, semmit sem érzékeltetve a hátuk mögötti Feketeségből, amit mindenki csak éjszakának hívott. Tátott szájjal bámultak maguk elé, egyre bizonytalanabbnak érezték a korábbi valóságot, már-már túlzottan álomszerű volt minden pillanat.

BamBam vállon veregette BaekHyunt, majd LuHant is hasonlóan biztatta a belépésre, végül elengedte a lelógó liánokat, és elindult a fényözönben úszó Faluba. A két Vándor összenézett, bólintott egymásra, aztán sietve követte a Koboldot. Jobbról balra és balról jobbra kapkodták a fejüket a felettük elrepülő Teremtmények mozgását lekövetve, aztán a nevetgélő Koboldokat is megcsodálták, ahogyan a veszekedőkön is elidőztek kicsit csodálkozó tekinteteikkel, de figyelmüket mégis a leginkább a varázsló Koboldok kötötték le.

- A végén még lenyelitek az egyikünket, ha nem csukjátok be a szátokat! – nevette el magát BamBam, majd nagyon harapott az almájából. – Kértek? – BaekHyunnak dobta a gyümölcsöt, aki döbbenten kapta el a harapnivalót.

- Belerágtál – szólalt meg az almát nézve.

- Én ugyan nem! – kacagta. – Nézd meg jobban – kacsintott egyet, majd megint vállon paskolta a Vándort, és a játszadozó Társaihoz rohant.

- Mi?! – pislogott nagyokat a gyümölcsöt vizsgálva. – Hogyan?!

- Mi az? – értetlenkedett LuHan, és ő is az almát kezdte szemlélgetni.

- Nincs rajta fognyom. Egy sem.

BaekHyun LuHan kezébe nyomta a pirosló étvágyűzőt, az idősebb Vándor is megforgatta a gyümölcsöt, de ő sem talált egyetlen harapásra utaló nyomot az almán. Elmosolyodtak. Újabb szemfényvesztésnek lettek tanúi, végül LuHan ajkaihoz emelte az ízletes termést, és jóízűen beleharapott. Egészen csutkáig rágta a gyümölcsöt, majd valamiféle szemetes után kezdett kutatni, hogy abba dobhassa az el nem fogyasztott részt.

- Dobd a többi közé! – kiáltott felé egy újabb Teremtmény, LuHan bólintott.

- De hova? – forgatta körbe a fejét, fogalma sem volt róla, mégis hol a többi almacsutka.

- A kosárba!

Egy lépésnyire meglátta az emlegetett tartót, ami üresen állt a zöldellő füvön. Tanácstalanul vállat vont, majd egy mozdulattal beleejtette a maradékot a kosárba. Még el sem engedte az almát a kosár felé, amikor az hirtelen semmivé lett, a kas alján pedig egy pirosló alma jelent meg érintetlenül. LuHanon újabb döbbenet lett úrrá, amiből csak BaekHyun határozott szorítása tudta kirángatni.

A fiatalabb mosolyogva nézett rá, majd finoman intett egy fakuckó felé, ahol BamBam álldogált karba tett kézzel. Ajkain széles vigyor terült el a Vándorok arckifejezését látva. Kobold lévén szerette megviccelni mind az Embereket mind pedig a többi Teremtményt is, de Vándorokhoz ritkán volt szerencséje, így ki akarta élvezni minden pillanatát.

- Remélem, hogy éhesek vagytok! – csapta össze a kezeit, ahogy a Vándorok elé értek.

- Ami azt illeti, én jól laktam ezzel az almával – tette a hasára jobb tenyerét LuHan, gondtalanul felszusszantott.

- Ó, akkor mi lesz ezzel a sok finomsággal?

Beljebb tolta a faház résnyire tárt ajtaját, és az asztalra mutatott. Üres volt, de csupán néhány szívdobbanásnyi pillanatig, ugyanis abban a momentumban telt meg étellel, ahogy a két Vándor beljebb merészkedett a kunyhóban. A Kobold megállt közvetlenül mögöttük; jobb kezét LuHan vállára simította, bal tenyerével BaekHyun vállára fogott.

- Egyetek, amennyi belétek fér! – szorított egyszerre a testükre. – Ha elfogyna, akkor szóljatok, és segítünk ezen a problémán.

Egyet lökött a Védelmezőkön, akik egészen az asztalig botladoztak, majd egy-egy székben kapaszkodtak meg. A Kobold becsukta a faház nehéz ajtaját, a Vándorok pedig helyet foglaltak a két vaskos széken. Vettek néhány nagy levegőt, állítottak a nadrágszíjukon, majd apránként falatozni kezdtek, és igyekeztek elpusztítani az újra és újra megjelenő ételeket.