7. fejezet

Mióta a Világon vagyok, tudtam, hogy egyszer eljön majd ez a nap. Tudtam, mert Anyám minden nap felhívta rá a figyelmemet. Még élete utolsó napján is emlékeztetett rá. Hosszú éveket megélt, és én mindig úgy hittem, hogy örökké velem lesz. Hiszen velem volt már száz éve. Nem fordult meg a fejemben egy pillanatra sem, hogy egyszer majd meghal. Mindig is szerette az életet és engem is. Ahogyan az Apámat is szerette, utolsó sóhajával is, noha állandó jelleggel hangoztatta, hogy soha nem lett volna szabad beleszeretnie. Tiltott. Így nevezte Apámat magunk között. Mások, nevezzük őket Embereknek, úgy tudták, hogy elhagytuk őt, amikor megszülettem. Így védett meg mindkettőnket... majd nem sokkal később már a húgomat is, aki az utolsó együtt töltött éjszakájuk gyümölcse.

Anyánk halála után ketten maradtunk a Húgommal. Egy ideig, néhány évig mindennap meg akarta keresni Apánkat, és csak erővel tudtam maradásra bírni őt. A biztonságot nyújtó falak között. Abban a hitben neveltük a Húgomat, hogy Apánk lépett le tőlünk, és vetett véget a kapcsolatunknak. Én el akartam mondani neki az igazat, de Anya erősködött, hogy az ő érdekében kell így tennünk. Mert minden erőnkkel meg kell őt védenünk, ahogyan engem is védett annak idején.

A Húgom soha nem kérdezte, miért nem tartjuk meg az én vagy Anyánk születésnapját, és az övét miért ünnepeljük meg minden évben. Gyertya nélkül. De egy húszéves érett nőnek hogyan lehetett volna tálalni, hogy valójában már nyolcvan évet élt, és képtelen a bőre az öregedésre? Hogyan értette volna meg azt, hogy az Anyánk már a háromszázat is betöltötte, de még mindig nem nézett ki többnek huszonötnél? Rólam pedig nem is szólva... hiszen én bőven megéltem már egy teljes évszázadot, mégsem hitte soha senki, hogy annyi vagyok. Hogyan is tehette volna? Hiszen alig volt különbség köztem és egy huszonhárom éves férfi között.

Idővel felhagyott a húgom az állandó kérdéseivel, miért nézünk ki szinte teljesen egyidőseknek, ha egyszer én a bátyja vagyok, a nő pedig, akivel élünk szeretetben és gondoskodásban, az Édesanyánk. Szerencsére ennél a kérdésénél mindig ott volt Anyánk és az ő fantasztikus válaszai, amiket a Húgom mindig elfogadott. Ugyan minden esetben ugyanazt válaszolta, de mégis beérte vele a Húgom. Mi különlegesek vagyunk, nekem is ezt suttogta esténként a fülembe, és ezzel a mondatával hunytam le a szememet. Egy időben. De később az én életem is megváltozott, s vele együtt részben a Húgomé.

Talán fél évszázada élhettem a Világban, már akkor is csak húsznak néztek, amikor elmúltak az alvással töltött éjszakáim. Nem volt már szükségem az éjszakákra, legalábbis nem úgy, ahogy Másoknak. Minden másodikat töltöttem csupán a négy fal között, a többiben az utcákat róttam. Az utcákat és a közeli Erdőt. Az Erdőt. Azt a helyet, amitől mindig is óvtuk a Húgomat, azt a helyet, ahol Anyám találkozott a Tiltottal.

Jobbnak láttuk az Ő érdekében, ha bizonyos napokat inkább a szabadban töltök, mintsem a szobája melletti helyiségben. Ami az esetek többségében sötétbe borult és a nappalokból is mesterséges éjszakát csináltam. Anyám kért meg rá, s támogatott is benne. A saját érdekében is, mert egy figyelmetlen pillanatomban ő volt az, akire szemet vetettem. Jobban mondva, szemfogat meresztettem.

Az utolsó pillanatban menekültem el otthonról és védtem meg Anyámat, mielőtt még képes lett volna feláldozni magát a Szomjúságom csillapításának érdekében. A Rengetegbe futottam, egészen a közepéig, míg végül nekirohantam egy vadidegennek. Egy Különleges Idegennek. A Szomjúságom a másodperc tört része alatt múlt el, közben mégis csillapíthatatlan vágyat éreztem a megszüntetésére. Csak állt előttem és engem nézett. A szemembe.

Végül mindkét kezét a vállamra tette, erősen rászorított a testemre, majd telt ajkaira egy elégedett mosoly költözött. Kényszeredetten nyaltam meg a sajátjaimat, ahogy belefulladtam az örvénybe, mely egyedi tekintetéből áradt. Lassan közelebb hajolt hozzám, míg végül nyakát kínálta fel ajándékként. Kezdetben haboztam, majd meghallva dallamos szavait, elfogadtam a mérhetetlen kedvességét. Vele csillapítottam a már nem létező Szomjúságomat, s azóta is mindig Ő az, aki a segítségemre siet az Éjszakában a Rengeteg közepén. Pontosan azon a helyen, ahol először találkoztunk.

Azt kérdezed most magadban, hogy mégis mi vagyok én? Egy Hibrid. Afféle Keverék, bár kissé erős szóhasználat lenne saját magamra. Nem vagyok egyik, és nem vagyok másik sem. Féllény. Félig Vámpír, félig Angyal. Hogyan lehetséges? A Tiltott miatt. Egy Vámpír beleszeretett egy Angyalba, s az Angyal viszont szerette a Vámpírt. Egy fékevesztett és veszélyes éjszaka eredménye lettem én, egy újabbnak pedig a Húgom. Aki velem ellentétben mégsem lett Hibrid. Tiszta Fajnak született. A húgom egy Angyal, akinek erről fogalma sem volt... mostanáig. Viszont vannak, akik tudják róla, hogy Teremtmény. Van, aki védeni akarja őt, van olyan, aki a Jósága ellenére csak elpusztítani akarja.

* * *

- JONGIN?! – ordította el magát idegesen a lány, ahogy a szoba közepén állt. – JONGIN?! – ismételte még hangosabban. – JONGIN?!

- Mi az, AhYoung, mi történt?! – rontott be a nevét halló fiú, majd egyenesen a lányhoz sietett.

- Én is ezt kérdezem, JongIn! – kiáltott fel ismét.

- Hah?! – pislogott nagyokat értetlenül a lányra.

- Mi ez?! – mutatott az ágy felé. – Mi ez a kupleráj, JongIn?! Miért vannak szanaszét a ruháid? Hogy’ néz ki az asztalod?! Miért nem vagy képes lehozni a koszos tányért meg poharat a földszintre? Szerinted maguktól letévednek majd a dolgok a konyhába és bemászik minden a mosogatóba meg a környékére?! – csípőre tette a kezeit számonkérése végén, mélybarna szempárja haragosan villant meg a délutáni napfényben.

- Te most komolyan ezért cibáltál fel?! – háborodott fel az idősebb testvér, majd fordult egyet és az ajtóhoz indult.

- Ne merj itt hagyni, JongIn! – kiabált utána, de azzal a lendülettel követte is a fiút az ajtó felé.

- Nem vagyok kíváncsi a hülyeségedre, AhYoung. Ha annyira zavar, és nem bírod megvárni, míg holnap jön a bejárónő, akkor takarítsd ki a szobámat! – egy önelégült vigyorral zárta szavait, minek köszönhetően nedvességet érzett meg az arcán alig fél másodperccel később.

- Takarítson ki nálad a hóhér, az! – maga mellé engedte a poharat, amiben addig némi gyümölcslé foglalt helyet, majd félrelökte testvérét, és lerobogott a lépcsőn.

- Jössz egy tiszta pólóval, Hugi! – vigyorogva kiáltott utána, de a lány nemes egyszerűséggel felemelte azt a kezét, amiben nem a poharát szorongatta, majd egy kinyújtott középső ujjal reagálta le az idősebb megjegyzését. – Yah! Ne merd még egyszer ezt csinálni, mert nem állok jót magamért! – hiába a szitkozódása, a mosolya egy másodpercre sem lankadt, s tudta jól, hogy Húga sem neheztel rá egy cseppet sem.

JongIn sóhajtott még egy nagyot, visszament a szobájába, hogy megszabaduljon az ázott pólójától és egy tisztára cserélhesse azt. A nedves felső a szoba közepén végezte, majd nem sokkal később még néhány ruha követte annak példáját. JongIn egyetlen érintése nélkül. Pusztán a gondolatával irányított mindent maga körül, így könnyű szerrel válogatta szét a ruhaneműit, ahogyan az asztalán is csupán néhány másodperc leforgása alatt tett rendet. Végül a használt poharak és tányérok kerültek sorra.

JongIn az ajtóhoz osont, leellenőrizte, hogy Húga ne legyen a közelben, majd a földszintre ment. Nyomában a levitáló tálcákkal, melyeken a mosatlanok pihentek. Mosolyogva ballagott a konyhába, majd terelte is be az evőeszközöket a mosogatógépbe. Továbbra is zsebre tett kézzel ácsorgott, és tudatával irányított mindent maga körül. Dolga végeztével elégedetten biccentett, ismét perdült egyet tengelye körül és a nappaliba lépdelt át.

A hatalmas fényáradatot biztosító duplaszárnyas ablakhoz battyogott, elhúzta kissé a függönyt és az udvaron sütkérező húgát figyelte. Mosolya ellágyult, korántsem volt önelégült, inkább hatott boldognak. JongIn boldognak érezte magát. Ugyanakkor az a lágy görbület gondolatainak hála lassanként lankadni kezdett, s immár aggodalmai vették uralma alá az elméjét.

Érezte, hogy AhYounggal hamarosan megtörténik az, amire legnagyobb rémálmaiban sem számított a lány. JongIn viszont igen. A fiú veszélyt szimatolt. Tudta, napok kérdése csupán, s rájuk törik az ajtót a Vadászok, hogy birtokba vegyék őket és velük együtt a képességeiket; végül felégessék az otthonukat, hogy nyomuk se maradjon, őket pedig láncra verjék, ahogy a kivert kutyákat szokás. JongInból egy aggodalmas sóhaj szakadt fel.

Igyekezett elterelni minden rossz gondolatát, magára erőltetett egy mosolyt, majd kinyitotta a teraszajtót és húgához indult. Lassan, komótosan pakolta a lábait egymás után, a lányhoz érve mosolyogva leguggolt, majd bal kezét finoman a vállára csúsztatta. AhYoung elmosolyodott, csukott szemmel felsóhajtott, ahogy megérezte testvére meleg tenyerét fedetlen vállához simulni. JongIn is lekuporodott a lány mellé, bár ő a napsütés helyett inkább a fa biztos árnyékát választotta.

Épp csak elmerültek a kellemes levegőben a semmittevéssel együtt, amikor a csengő hangja vágott végig a házon, elérve AhYoung érzékeny füléig. Összeráncolta a szemöldökét, nem vártak látogatók, és a lánynak egyébként is nehézkes volt abbahagynia a napozást. A kedvenc időtöltése volt. Megint megszólalt az ajtócsengő, ezúttal már JongIn is tisztán hallotta a dallamot. Ahogyan AhYoung sem, úgy JongIn sem szerette, ha megzavarják őt, mikor éppen Húga társaságát élvezi. Azonban a harmadik és egyben sürgető csengőszóra már kénytelen volt reagálni.

Idegesen pattant fel a fűről a fiú és robogott is vissza a lakásba, hogy végre megtudja, ki zavarja meg őket délutáni szendergésükben. Meg sem állt a bejárati ajtóig, ingerülten fordította el a kulcsot a zárban, majd tépte is fel a térelválasztót. A fiú kővé dermedt, az utolsó lélegzetvételével kiáltott húgának, mielőtt még egy nyílvessző átdöfte volna a mellkasát.

* * *

BaekHyun és LuHan megállás nélkül falta a folytonosan előttük termő ételkülönlegességeket. Hiába ürítették ki a serlegeiket, azok rögvest megteltek ínycsiklandozó folyadékkal, ahogy tányérjaikon is újabb adag harapnivaló díszelgett, amint letették az evőeszközeiket. Pukkadásig falták magukat, míg végül feladták a küzdelmet az utolsó pohár koboldbor elfogyasztása után.

- Tch – fújtatott BaekHyun, ahogy hátradőlt a széken, miközben még egyet lazított nadrágján. – Tele vagyok. Soha ennyit még nem ettem életemben.

- De holtunkban sem – motyogta LuHan, ő is kényelembe helyezte magát és ruháján is meglazított egy gombot.

- Nem – kuncogta a fiatalabb Vándor. – Most már csak fel kéne kelni a székből és útnak indulni.

- Kéne – motyogta kissé elpilledve a másikuk.

- Jól laktatok? – kukucskált be a résnyire tárt ajtón BamBam, majd vigyorogva beljebb is lépett, amint meglátta az eldőlt Vándorokat. – Remélem, hogy mindennel elégedettek vagytok – pillantott egyszer LuHanra, egyszer pedig BaekHyunra.

- Teljes mértékig. Én legalábbis ennyit még nem faltam, mint most – szuszogta BaekHyun félig lehunyt szemekkel.

- Ó, azt elfelejtettem mondani, hogy a tányér és a serleg mindig teletöltődik, ahogy üressé válik – kuncogta. – Lehet, szólnom kellett volna, hogy addig terem étel és ital előttetek, amíg mindet megeszitek.

- Hah?! – pattantak ki az idősebb Vándor szemei – Úgy érted, hogy ha nem eszünk meg mindig mindent, akkor nem is jön új adag? – pislogta.

- Úgy bizony – bólintott. – Amíg esztek, addig tart a varázslat is. Ez a Sohanemmaradszétlenszomjan asztal, ahol hellyel kínáltalak titeket.

- Te tényleg igazi Komisz Kobold vagy! – mosolyodott el BaekHyun, majd lassan felemelkedett a székről, amiben kisvártatva LuHan is követte.

- Köszönöm az elismerést, Vándor! – dőlt meg kissé, majd felemelkedvén folytatta is tovább gondolatát – De jobban szeretem, ha MágusKoboldnak hívnak. Kérlek, Vándor, szólíts te is annak!

- MágusKobold? – értetlenkedett LuHan.

- A sok közül az egyik. Fajunk legátlagosabbjai vagyunk mi Mágusok.

- Ezért van nálad mindig Komiszpor? – incselkedett BaekHyun.

- A Komiszpor, mint ahogy már mondtam, nem csak huncutságokra jó. Mi azzal védekezünk is. Ellenben a Tündérpor még ennél is értékesebb.

- Tündérpor?! – fakadt ki mindkét Vándor tökéletes összhangban.

- Most úgy csináltok, mintha nem tudnátok! – értetlenkedett BamBam is a zavarodott Vándorok arca láttán.

- Mert nem is tudtuk! – reagált sietve BaekHyun. – Milyen Tündérpor? Úgy érted, hogy nekik is van ilyen porféléjük, mint nektek a Koboldpor?

- Van, bár az övékét nem olyan könnyű megszerezni tőlük – BamBam ajkairól eltűnt a korábbi vigyor, fájdalmasan nézte a Vándorok döbbenetét.

- BamBam? – motyogta LuHan. – Mire célzol?

- A Tündéreknek a szárnyaikon van a Tündérpor. Ahhoz pedig csak úgy juthatsz hozzá, ha megölöd a Tündért, levágod a szárnyait és utána szétmorzsolod.

- Hogyan? – csuklott el a fiatalabb Vándor hangja. – Hogy’ megölni? M-meg... megölni? Egy... egy Tündért? Ki? Ki képes ilyenre? – dünnyögte könnyeivel küszködve.

- Maga az Ördög, aki egy nő képében kísért, és az a szenvedélye, hogy minden Teremtményt elpusztít, aki az útjába akad.

- Egy nő? – morogta LuHan.

- Igen. Egy fekete ruhás nő, nyílpuskával, a nyíl hegyén végzetes és kínkeserves méreggel. Ami először elkábít, aztán az őrületbe hajszol, végül legyengít, de mégis életben tart.

- Vadász – mordult fel BaekHyun is, mire BamBam egy bólintással válaszolt. – Mennyit ölt meg? Hány Tündért? – közelebb sétált a Teremtményhez és mélyen a szemébe nézett.

- Sokat. Túlságosan is sokat. De nem csak a Tündéreket öli. A mi fajtánkat is a Koboldporért. Tudják használni a Veszélyesebbek ellen.

- Meg kell őt találnunk, és megállítani, mielőtt még több Teremtménnyel végez.

BaekHyun és LuHan egymásra nézett, majd ismét a Lényre siklott magabiztos pillantásuk. Udvariasan megköszönték a vendéglátást, majd elköszöntek a Koboldtól, hogy újra nyakukba vegyék a Rengeteget egy Tündér és egy Vámpír után kutatva... illetve a Vadászt keresve, aki végezni akar az ő Védelmezettjeikkel, kerül, amibe kerül. Sietniük kellett a Vándoroknak, nem tudták, mennyi idejük maradt. Előbb kellett a Lényekre találniuk, mint a Vadásznak. Túl értékesek a Teremtmények között is. A Bukottak...