4. fejezet

BaekHyun és LuHan meredten bámulta a Szürkeséget, ami körülölelte őket, egyedül a Hold fakó fénye mutatott valamiféle utat az Éjszakában. A két Vándor kis ideig még nézte a sűrű ködfelleget, ami lassanként szállt fel, s vált tisztává az egyébként sötét erdő, végül egymásra emelték sötétbarna tekinteteiket. Tökéletes összhangban szakadt fel belőlük egy mély sóhaj, és húzódott finom mosolyra mindkettejük szája. LuHan szakította meg a percek óta tartó némaságot.

- Na, megkeressük végre azt a Tündért? – kérdezte még mindig mosolyogva.

- Meg! – bólintott, de a kezdeti apró görbület alábbhagyott. – Nagyon remélem, hogy nem érkezünk túl későn – felsóhajtott.

- Miért gondolod, hogy későn érnénk oda?

- Ismerem MeeYunt – felelte csalódottan.

- Azaz? – LuHan oldalra biccentette a fejét, kérdőn nézett társára.

- Tudom, hogy mire lenne képes, csak azért, hogy ne kelljen többé még léteznie sem.

- BaekHyun? Szerinted kárt tenne magában? – teljes testtel felé fordult, két tenyerét a fiatalabb vállára simította.

- Rosszabb.

- Mégis mi lehet rosszabb? – kidülledt szemmel pislogott rá.

- Keres egy Szörnyet, és megkéri, hogy végezzen vele.

- Most melyikre is gondolsz pontosan?

- Keres egy olyan Lényt, aki örökre megszabadítja a szenvedéseitől, és inkább lelketlenné válik.

- BaekHyun? Gondolod, hogy~

- Igen! – bólintott, s ezzel együtt LuHanba is fojtotta a még ki sem mondott kérdést. – Megkeresi a legerősebb Lélekfalókat, és hagyja, hogy megöljék őt. Nem fog védekezni, mert térdre ereszkedik előttük, és onnantól már az övék.

- Akkor tényleg sietnünk kell, hogy mielőbb megtaláljuk ezt a Tündért – szorított ismét BaekHyun vállaira, mire az határozottan bólintott válaszul. – Merre induljunk?

LuHan tekintete a fák közé révedt. A korábbi formátlan és azonosíthatatlan alakok most már egyértelműen fatörzseknek látszottak. Sűrű volt az erdő, de mégis volt benne valamiféle rendszer. Mintha valaki – talán a Teremtő – sorban ültette volna el a magokat, hogy egyenes és egyben átlós sorok keletkezzenek majd, ha a magokból facsemeték születnek, aztán árnyékot nyújtó lugas legyen belőle.

BaekHyun lekövette LuHan pillantását, lefejtette magáról az idősebb kezeit, lassan megfordult, és ő is a Rengetegbe nézett. Végigvezette tekintetét a fasoron, egy távolabbi ponton különös fényfoszlány tűnt fel a Vándornak. Homlokán parányi ráncok jelentek meg, a tisztánlátás érdekében megdörzsölte kissé a szemeit, majd újfent az ismeretlen világosságba bámult. Hunyorított kicsit, majd tágra nyitotta szemeit. A fényforrás nem szűnt meg, nem délibáb volt csupán, hanem valóság.

- Arra – emelte fel jobb kezét, s mutatott a fény felé.

- Arra? Látsz valamit, BaekHyun? – pislogott LuHan, és a BaekHyun által mutatott irányba nézett. – Én nem látok semmit.

- Te nem látod a fényt? – pillantott fel rá, aztán vissza a mágikus világosságba.

- Fényt? Milyen fényt? – kapkodta a fejét kérdései közben.

- Ott! Valami világít! – mutatott még magabiztosabban a foszlány felé.

- Biztos, hogy ott van? – hitetlenkedett továbbra is.

- Biztos! Hiszen látom!

- Igen, te látod, de én nem látom, amit te látsz.

- Hyung. Van ott valami – maga mellé engedte a karját, újabb mély lélegzetvétel szakadt fel belőle.

- Nem képzelődsz? Tényleg látod a fényt?

- Igen, LuHan! – Magabiztosan csengtek BaekHyun szavai. – Kételkedsz bennem, Hyung? – nézett LuHanra.

- Nem. De mielőtt megint átrongyolunk az erdőn, biztosan akarom tudni, hogy amit látsz, nem a képzeleted csinálja. Nem tudom, hogy mit kell nézni, ezért vagyok kénytelen rád hagyatkozni.

- Bízz bennem, Hyung. Ez a valami valóságos. Érzem.

- Hogy’ érted, hogy érzed?

BaekHyun a következő pillanatban megragadta LuHan alkarját, és húzni kezdte maga után, ő pedig magabiztos léptekkel indult a fényforrás felé, nem foglalkozva semmi mással. A foszlány hívta őt. Szavak nélkül, de hívta őt. Húzta magához. BaekHyun pedig engedelmeskedett a kérésnek, LuHan pedig bízott barátjában. Követte BaekHyunt.

Ahogy közeledtek a megmagyarázhatatlan jelenség felé, BaekHyunban úgy lett egyre erősebb az érzés, és LuHan is felfedezett valami furcsa melegséget a bőréhez simulni. Nem tudta mire vélni, de nem faggatta Társát. BaekHyun biztosan látta a fényt a Szürkeség szélén, LuHan pedig hittt Társa szavaiban. Soha eddig még nem okozott neki csalódást, és nem származott baja BaekHyun megérzéseiből.

- Itt vagyunk! – fújtatott egyet, miközben lecövekelt a Rengeteg szélén.

- BaekHyun, én még mindig nem látom azt a fényt – jegyezte meg halkan, miközben szempárjával felmérte a terepet.

- Most benne állunk a közepén – körbeforgatta a fejét az említett fény forrása után kutatva.

- Te is érzed? – szorított BaekHyun bal karjára.

- Mit? Mit érzel?

- Meleget. Valami meleget – dünnyögte, ismét körülnézett.

- Igen, én is érzem. Ez a fény miatt van. De én ezt eddig is éreztem. Közel vagyunk!

- Közel mihez?

- Hozzá! – BaekHyun sötétbarna íriszén megcsillant egy apró fénysugár, remény költözött a lelkébe.

- A Tündéredhez?

- Igen. Hozzá. Még nincs minden veszve. Még kitart.

- Erről beszélt volna az a Sárkány?

- Biztosan erről! – erősítette meg a gondolatmenetet.

- MeeYun csinálja ezt a fényt?

- Nem – megrázta a fejét. – Ő nem képes ilyenre. Sajnos. – Újabb csalódott sóhaj szökött át ajkain.

- Miért nem?

- Mert MeeYun nem a jó Tündérek közül való. Legalábbis szerinte az, aki olyanra képes, mint ő, nem lehet jó és főleg nem lehet Tündér sem.

BaekHyun szempárja ezúttal már a Semmibe révedt. Át az Erdőn, a Hegyeken és a Réten. Át mindenen, amin eddig keresztül jutottak, egészen vissza az otthonukig. Távol volt az otthonától. A családjától és a barátaitól. A szeretteitől. Még tőle is távol volt, de mégis közel érezte magához. LuHan BaekHyun vállára fogott, és megszorította barátja testét, hogy visszarángassa őt a jelenbe.

- Mi az? – pislogott nagyokat észhez térve a pillanatnyi kábulatból.

- Soha nem kérdeztem, és te soha nem beszéltél róla. Kérdezés nélkül követtelek, mert meg akarod találni őt, de tudnom kell valamit.

- Mit? Mit akarsz tudni?

- Mégis milyen fajta ez a te Tündéred? – tette fel alig hallhatóan.

- Saját bevallása szerint nincs nála rosszabb Teremtmény, de én a kezdettől fogva vitába szálltam vele.

- Hogy’ találkoztatok? Mikor?

- Régen. Nagyon régen. Talán túl régen, de mégsem eléggé. Évekkel, sőt, évtizedekkel ezelőtt. Akkoriban csöppentem bele ebbe a világba, és találkoztam újabb és újabb Lényekkel, míg végül rá nem bukkantam MeeYunra.

- Hogy’ találtál rá?

BaekHyunból egy újabb mély lélegzetvétel szakadt fel. Egy ideig meredten nézte LuHan kérdő és kíváncsi szempárját, belefeledkezett a kissé zavarodott mélybarna tekintetbe, és közben felidézte magában a múlt fájdalmas eseményeit. Belefulladt az emlékek tengerébe, és a régi érzések újra hatalmukba kerítették a fiatalabb Vándort.

Pontosan emlékezett a napra, amikor a Tündérre talált egy romos ház kapujában. Fekete tincsei ázottan hullottak vállaira, ruhája tocsogott a rá zúduló esőtől, itt-ott megszaggatva lógott a testén, bőrét furcsa és ismeretlen Jelek tarkították. Egyre több és több jelent meg, majd égtek bele a bőrébe. De a Tündér nem zokogott. Egyetlen hang sem távozott a torkából, magába fojtotta őket. Csupán vállainak rázkódása mutatott valamiféle érzelmi kitörést.

Térdei véresek voltak, hegektől hemzsegett a lába, tenyerei a kövezeten pihentek, és kapaszkodott a vízszintes felületbe. Piros tócsa folydogált alatta, és végezte be útját a Vándor lábainál. A Vándor előhúzta az egyetlen fegyverét a bőre alól, és közelebb lépett a Tündérhez. Remegve nyúlt a Teremtmény hajához, majd markolt is rá a hajzuhatagra és felemelte a Lény fejét. A tekintetük találkozott.

A Tündér felemás szempárja összeakadt a Vándor haragos pillantásával, melyből azonnal távozott a düh, a helyére sajnálat és megbocsátás költözött. Leengedte azt a karját, amiben a tőrt szorongatta, aztán a Tündér tincseit is elengedte. A Lény tekintete felragyogott egy másodpercre, megkönnyebbülésben reménykedett a Vándor fegyverét látva, de nem talált meghallgatásra kétségbeesett könyörgése. Nem kapott szánalmat. Nem kapta meg a vágyott kegyelmet. Tovább kellett léteznie a Szenvedéseivel, s attól a momentumtól fogva Bukottként tengetni hátralévő napjait, melyek az Örökkévalóságig tartanak. Csupán egy Vándortól remélhet könnyű megváltást, de a Vándorok nem ölnek Teremtményeket. A Vadászok pedig kíméletlenek és szenvedtetik a Lényeket, akiket a másvilágra küldenek.

A Tündérnek akkor és ott mindegy volt, ki vet véget Sorsának, csak tegye meg. Mentse őt meg. Feloldozásban már nem reménykedett, így csak a Halál volt az egyetlen megváltás a számára. De a Vándor képtelen volt végezni vele. Ahogyan a felbukkanó Vadászokat sem engedte a közelébe azon az Éjszakán.

BaekHyun szemébe könnyek szöktek, ahogy az utolsó emlékképet is felidézte magában, és megosztotta LuHannal a kapcsolatuk kezdetét. LuHan érdeklődve hallgatta Társa részletes beszámolóját, ám kérdésére még mindig nem kapott kielégítő választ. Nem tudta meg BaekHyuntól, hogy valójában milyen Tündérrel hozta őt össze a Sors.

- Milyen Tündér a te Tündéred? – suttogta.

- Egy Tündér.

- BaekHyun? – Szorított rá a karjára, ellenkezést nem tűrően meresztgette szemét. – Milyen Tündér? – ismételte.

- Egész biztos, hogy tudni akarod, LuHan? A végén csalódnál a fajtájukban.

- Nem fogok. Sokfélével találkoztam már. A Lélekfalók és Sárkányok mellett elférnek a Vérszívók és a Morcos Kutyák is. Nem beszélve a többiről, akikről még mi magunk sem tudunk. Szóval? Milyen Lény is a te Tündéred?

- Azt tudod, hogy egy Bukottat keresek.

- Leesett, amikor a faházban voltunk, és az első Démon szóvá tette ezt az apróságot.

- Tudod, hogyan lehet Bukottá egy Tündér? A tiszta jó hogyan válik Bukottá?

- Ne kérdésekkel válaszolj a kérdéseimre! Feleletet várok, nem újabb találós kérdést.

- Ahhoz, hogy elfogadd a válaszomat, meg kell kérdeznem tőled ezeket, hogy te is tisztában légy velük.

- Kutattam én is Lények után, tudok ezt-azt.

- Kutattál, de nem olyan régóta kutatsz egyetlen Teremtmény után, velem ellentétben. Te csak néhány éve keresed azt a Vámpírt.

- Mivel addig fogalmam sem volt róla, hogy Vámpír! – fakadt ki kétségbeesetten LuHan, Társára is rémületet hozva.

- Akkor tudod, milyen őrjítő tud lenni, amikor mások lekicsinylő szemmel néznek rád, mert egy OLYAT keresel, akiről mindenki lemondott.

- Tudom. De még mindig nem válaszoltál! Micsoda MeeYun?!

- Add esküszavad, hogy nem fogsz végezni vele, történjék bármi!

- BaekHyun. Vándor vagyok. Nem ölhetek Teremtményt, mert azzal, amikor elfogadtam a Sorsomat, felesküdtem, hogy utolsó véremig védeni fogom mindegyiket.

- Add szavad, hogy nem fogod megölni a Bukott Tündéremet! – parancsolta.

- Esküszöm! Legyen bármekkora a bűne, nem fogok kárt tenni benne, és védeni fogom őt, ha kell, az életem árán is, mert Vándor vagyok, és nem létezik különbség a számomra Teremtmény és Teremtmény között.

- Köszönöm – bólintott hálásan.

- Halljuk! Miért Bukott?

- Mert azzal az Átokkal született, hogy bárki életét elveheti egyetlen érintésével, és MeeYun ezt megtagadta. – LuHan pupillája összeszűkült a hallottaktól, képtelen volt felfogni Társa szavait. - MeeYun egy Haláltündér – nézett BaekHyun mélyen a másik Vándor szemébe, ahogy bevallotta neki az igazságot régóta keresett Tündéréről.