3. fejezet

Soha nem láttam még ilyet korábban. Egyszerre volt rémisztő és bénító is minden pillanata. Földbe gyökerezett lábakkal álltam a kies rét közepén, mely egykoron zöldellt és színpompás virágoktól hemzsegett, de most csak fekete és szürke volt minden. Kihalt. Kipusztult. Elhalt.

Két alakot láttam a rét közepén, egyikük a füvön hevert végig, sápadt volt, és egyre inkább tűnt élettelennek. Fölötte egy fekete ruhát viselő ismeretlen állt. Szénszínű szeme hirtelen fent akadt, s vált hófehérré az egész szemgolyója. Összerezzentem, de képtelen voltam elszaladni. Mágnesként tartott a közelében, és szinte már húzott magához még közelebb. Éreztem, ahogy az elmém lassanként elsötétül és keserűbbnél keserűbb gondolatok kezdik uralni azt.

A földön fekvő test görcsbe rándult, aztán artikulálatlanul felsikított. Éles és egyben ijesztő hang süvített el mellettem, bántó volt az érzés. A fájdalmas kiáltás az élettelenné vált testből távozott, a vékony és süvítő hang pedig a felette állóból. Nem tudom, hogy mi lehetett egykoron az a valami, ami a sikoltás után rögvest oszlásnak indult. Mintha csak egy kifacsart citrom lett volna az egész test.

De az a másik sem tűnt emberinek. Egy Rém lehetett. Sokat olvastam róluk. Az is lehet, hogy Démon volt, mert róluk is találtam feljegyzéseket. Végül rájöttem, hogy egyikük sem hasonlít arra a Valamire, ami az életet is kiszívja egy másik valamiből. Csupán egy bizonyos Lény képes ilyenre. Nem tudunk róluk semmit, csak azt, hogy léteznek és nagyon veszélyesek. Még a Vérszívóknál is veszélyesebbek, mert őket nem állítja meg senki. A Vámpírok ellen legalább ott vannak a Vérfarkasok. De Ezek ellen semmi és senki nem ment meg.

Nekem mindig azt mondták, hogy maradjak távol tőlük, mert túl értékes vagyok ahhoz, hogy eggyel is szembe szálljak. Annak ellenére, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezt meg tudja tenni. Nem tudtam, hogy akkor és ott mire gondoltak a szüleim. Alig töltöttem be az ötöt, amikor a szüleim mindent elmondtak a Teremtményekről. Tudtam, hogy léteznek félelmetes és veszélyes Lények. Tudtam, mert elmondták. Minden jellemzőjüket megtanultam, még az általunk rájuk aggatott neveiket is megjegyeztem, hogy a Találkozás pillanatakor időben tudjak reagálni, és az utolsó másodpercben elmenekülhessek előlük.

De ezúttal nem tudtam cselekedni. Nem tudtam elrohanni, hiába akartam menekülni. Fogva tartott. Biztos lett, hogy a legveszélyesebb Teremtménnyel találtam magam szemben. Akitől mindig óva intettek a szüleim, annak ellenére, hogy képes vagyok szembeszállni vele. Még mindig nem tudtam, hogy mire gondoltak a szüleim, amikor ezt mondták nekem.

Még most sem. Hiába teltek el azóta évek. Újabb kerek öt év, egész pontosan. Azzal a különbséggel, hogy teljesen magamra hagytak. Öt évesen mentettek meg, és váltam azzal együtt árvává. Anyám utolsó szavai szerint mindig lesz, aki vigyáz rám, és befogad, ha a rémálomnak vége van. Volt is. A halálukkor egy Idegen vett magához, azt mondta, hogy mostantól ő fog vigyázni rám, és segít megtanulni mindent, amit tudnom kell. Azért van itt, hogy a Testőröm legyen.

Nem féltem tőle. Mélybarna szempárja melegséget árasztott, a mosolya földöntúlivá tette. Bíztam anyában. Tudtam, hogy ha anya rá mert bízni erre az Ismeretlenre, akkor jó helyen leszek, és meg fog védeni mindentől. Kinyújtotta felém markos tenyerét, amiből áradt a törődés, gondolkodás nélkül csúsztattam bele a kezemet. Másik kezét a fejemre tette, végigsimított a hajamon, majd fejbúbomon pihentette meg mancsát. Elvesztem a keze alatt, és abban a másodpercben boldog álom borult az elmémre.

De megölték őt. Mert engem védett. Azt mondta, hogy az élete árán is meg kell óvnia, mert ez a feladata, hiába kapaszkodtam zokogva a nyakába, hogy ne hagyjon magamra, ne menjen oda hozzá, nem tudtam meggyőzni. Visszhangoztak fülemben búcsúszavai...

„Ne sírj, Angyalhercegnő, a te könnyed túlságosan értékes. Nem szabad sírnod. Gyógyíts...”

* * *

Az Éjszaka a szokottnál is hűvösebbnek bizonyult. A fekete Égbolton az összes Csillag megmutatta magát, egyik sem rejtőzött szürke felhő mögé. A Hold teljes pompájában tündökölt odafent, s mutatott utat a Sötétség Árnyékos pontjain. De voltak helyek, amiket még a Holdvilág sem tudott fénnyel megtölteni. Feketeségbe burkolózott fák között furcsa hangokat hozott magával a hideg szél. Rémisztő morgásokat. Közel voltak. Túl közel.

Azonban a Vándorok nem várhattak tovább. Útra kellett kelniük az Éjszakában. A Tükördémon tanácsát követték. Éjjel voltak kénytelenek haladni, hogy mielőbb megtalálják a keresett Lényt. A két Vándor közül azonban egynek kétségei voltak a Szükséggel kapcsolatban. A másik viszont tántoríthatatlannak látszott.

Csomagok híján nem volt mit a vállaikra dobni; amire szükségük volt, az mindig rendelkezésükre állt. Velük született, és ha a Sorsukat követték, akkor részükké vált, és vigyázta őket minden megtett lépésükkor. Csupán a Vándorok születnek bőrük alatt egy tőrrel, és csupán a Vándorok azok, akik megválhatnak Védelmező mivoltuktól, hogy másik utat válasszanak a rendeltetett helyett. De nem mindenkiből lesz Vándor, és dönt a Védelmezés mellett. Vannak Vándorok, akik szembeszálltak az Akarattal, és inkább lettek Vadászok.

Van egy szó, amit mindenki ismer, és amivel minden Teremtményt vagy Embert illetnek, ha az a saját Sorsa ellen fordul. Csak Bukottként emlegetik. Örökre megbélyegzik azokat, akik ellenkeznek, és nem az Akaratot követik, azt, ami nekik rendeltetett. Testüket különös írásjegyek tarkítják attól fogva, hogy megjelölik őket, mely Jeltől csupán egy valaki szabadíthatja meg őket. Azonban ha megszabadítja a Lényt, úgy neki kell cipelnie tovább azt a Terhet, amit magára vesz, és együtt kell léteznie a tudattal.

A két Vándor elhagyta a faviskót, amiben kis időre húzták meg magukat, majd nyakukba vették az Erdőt, és útnak indultak. A Holdvilág mutatta az utat nekik, ahogy azt a Tündérdémon is megmondta. De volt egy szakasz, ami egy Árnyékos ponton vezetett át. Az út egy része a Fény ellenére is Sötét maradt, de a Vándoroknak tovább kellett menniük, ha meg akarták találni azt a Tündért.

A Feketeség Pereméhez érve LuHan megállt, és Társára pillantott. Kérdőn, tanácsra várva. BaekHyun megállt mellette és mélyet sóhajtott. Elfordították egymásról tekinteteiket és a Sötétségbe bámultak. Semmit nem tudtak kivenni belőle, még a fa formái is megtévesztőek voltak számukra, ahogyan mennyiségüket sem tudták beazonosítani, de még az útszakasz hosszát sem.

- És most? – szólalt meg kisvártatva LuHan.

- Most? Tovább kell mennünk – felelte, egy másodpercre az idősebbre nézett, aztán újra a Feketeséget fürkészte.

- A Démon nem mondta, hogy maradnak megvilágítatlan részek. Miért nem figyelmeztetett?

- Nem tudom, LuHan, de nekem mennem kell. Vár rám. Érzem, hogy szüksége van rám, és értem kiált a semmiben.

- Tudod, hogy bárhova elkísérlek, de szeretném tisztázni előtte a dolgokat.

- Tudom. Hiszen te magad is keresel valakit.

- Keresem, bár korántsem vagyok olyan biztos benne, mint te, hogy szüksége lenne rám.

- Mit érzel? Hallod a hangját a fejedben? Hív téged? – A vállára szorított.

- Minden éjjel, álmomban csak az Ő hangját hallom. Egyedül az övét. Minden éjjel ugyanazt látom. Megtörten kuporog valahol, kibuggyanó könnyei rögvest elporladnak az arcán, és még fakóbb lesz a bőre.

- A saját Faján belül is különlegesnek számít – jegyezte meg halvány mosollyal ajkain.

- Az biztos, hogy különleges. De nem tudok mit tenni, ha egyszer ösztönösen védeni akarom őt.

- A részed. Természetes, hogy véded.

- Gondolod, hogy szüksége van rám? – Remény fénye csillant meg LuHan mogyorószín szempárjában, BaekHyun mosolya szélesedett kissé, és biztatóan rászorított Társa vállára.

- Nem csupán gondolom. Tudom, hogy szüksége van rád. Te vagy a Védelmezője.

- Akkor mivel magyarázod, hogy elmenekült tőlem? – LuHan szavai kétséggel teltek meg.

- Mert nem akart megölni, így inkább száműzetésbe vonult.

- De én nem hibáztattam volna érte, amiért megteszi.

- Te fordított helyzetben képes lettél volna megtenni? Megölted volna azt, akit szeretsz, azért, hogy ne válj Bukottá, ha másként cselekszel?

De LuHan már nem tudott válaszolni BaekHyun kérdésére, mert egy éles hang vágta ketté bizalmas beszélgetésüket. Fülsértő visítás érkezett a Feketeségből, majd két-két kar ragadta meg a Vándorok bokáit, és rántották be őket a Semmibe. A két Vándor a földre vetődött, ahogy elveszítették az egyensúlyukat, egymás karjában kerestek némi biztos pontot, ahogy egyre beljebb húzták őket a karok tulajdonosai.

A Semmi közepére érve végül megszűnt a szorító érzés, ami már szinte egész testüket uralta. Lassan feltápászkodtak a földről, a másik hátának feszültek, hogy védjék egymást, majd egy újabb visítás után már tőreiket markolták ujjaik között, és készek voltak megvédeni magukat.

Éjszínű füstfelhő ölelte őket körbe, mindketten beleborzongtak a rideg homályba, nyeltek egyet, újfent a tőr nyelére fogtak. Támadó helyzetbe emelték fel fegyvereiket. Egyik kezüket védekezésként kinyújtották, amiben a tőrt szorították, azt az arcukhoz simították, pengéjük állukkal megegyező szinten volt.  Biztos lehetett a találat ebből a szögből indítva.

A füstfelhő oszlani látszott, a hűvös érzés is enyhült. Lassanként öltött formát a zavaros köd a távolban, majd két különös Teremtmény jelent meg a Vándorok előtt. Minden kétkedésük megszűnt, ahogy a Lényekre néztek. Tudták, hogy innen nem távozhatnak élve, és a Küldetésük kudarcba fullad. De mégsem tántorítottak. Kitartottak. Az életük árán is.

A vörös hajú sétált közelebb a Vándorokhoz, majd állt is meg előttük alig három lépésnyire. Tökéletes távolságban ahhoz, hogy megsemmisítse a Vándorokat. Némi hezitálás után követte a Társa is a Teremtmény példáját. Míg a karmazsin hajú LuHan előtt állt meg, addig az éjszín tincsű BaekHyun elé lépdelt. Fekete szemeik rémületet keltettek a Vándorokban.

- Nem akarunk semmi rosszat! – kiáltotta BaekHyun. – Csak szeretnénk átjutni az Erdőn! Kérlek, engedjetek tovább minket! - számító mosoly villant meg a bíborszínű száján BaekHyun szavait hallva. 

- Engedjetek utunkra minket! – szólalt meg LuHan is, remélve, hogy hatással lesz a kérése, mire a fekete hajú is veszélyes mosolyra húzta ajkait.

- Vándorok vagyunk! A Védelmezőitek!

- Nem kell minket megvédeni! - mennydörgéshez hasonlítottak a Teremtmény szavai.

- Akkor csak engedjetek el minket, kérlek! – győzködte továbbra is a Lényeket BaekHyun.

- Miért kapnátok ekkora kegyet? – dörögte ezúttal a vörös hajú.

- Egy Bukottat keresek! – vallotta be BaekHyun.

- Én is keresek egyet! – csatlakozott hozzá LuHan is.

A Bukott szó hallatán mindkét Lény hátrált néhány lépést a Vándoroktól. Senki nem keresi a Bukottakat. Mindenki magára hagyja őket, csak a bolondok kutatnak utánuk. Bármeddig küzdhettek volna a Vándorok, hogy megváltoztassák a Teremtmények álláspontját, és elfojtsák bennük a pusztítás vágyát, mert feleslegesnek bizonyult minden próbálkozásuk.

A Lélekfalók egymásra néztek, majd ismét a Vándorokon vezették végig fagyos tekinteteiket. A fekete írisz eltűnt, szemeik fent akadtak, és már fehéren világítottak szemgolyóik. LuHan hirtelen a torkához kapott, s ezzel egy időben hullott ki a kezéből a tőr. BaekHyun a Társa után nyúlt, de már ő sem tudott tenni semmit. Térdre rogyott, nyelőcsövét markolva, fegyvere hasztalanul esett a talajra, és hegyével bele is fúródott.

Fokozatosan gyengültek el testeik és adták meg magukat az elméjüket uraló kínnak. Négykézlábra zuhantak, a fojtogató érzés erősödött. Már nem csak garatjukban érezték a fájdalmat, bordáik és végtagjaik is üvöltöttek a gyötrelemtől. Kis híján megadták magukat a szenvedésnek, amikor szárnysuhogás ütötte meg a Lélekfalók fülét. Aztán hirtelen elporladt a bíborszínű, és egyedül maradt a másik.

A kínkeserves másodpercek véget értek a Vándorok számára, a magára maradt Lélekfaló füstté vált és eltűnt az Éjszakában. A Vándorok érdeklődve forgatták körbe a fejüket, a szárnysuhogás gazdáját kívánták megtalálni, s megköszönni neki életüket. Élénkült a szárnycsapás hangja, egyre közelebb hallották. Rajtuk kívül egyről sem tudtak, akiknek hasonló lenne repülési ritmusuk. Magabiztos, felségi. Csupán egyetlen Faj számít uralkodónak a levegőben.

A Vándorok térdre ereszkedtek a Teremtmény előtt, végül lehajtották fejeiket tiszteletük jeleként. A szárnysuhogás elhalkult. A száraz faágak ropogása jelezte a Vándoroknak, Emberi alakot öltött egy Teremtmény előttük, még mélyebbre hajoltak. Tenyereiket a fagyott talajra simították.

- Rosszkor rossz helyen – szólította meg őket a Lény.

- Sajnáljuk! – válaszolták egybehangzóan.

- Mit kerestek az Árnyékban?

- Erre vezetett az utunk, Sárkány – felelt BaekHyun, még mindig meghajolva.

- Merre van dolgotok?

- Egy Tükördémon tanácsát követjük, aki szerint a Tisztáson élnek a Tündérek.

- Mit akartok a Tündérektől? – faggatózott.

- Csak egytől.

- Miért?

- Ez a dolgom, Sárkány. Meg kell védenem, mert szüksége van rám.

- Miért éjszaka utaztok?

- A Tükördémon azt mondta, csak a Holdvilág mutatja meg a Tisztásra vezető ösvényt.

- Ha a Tisztáson van az a Tündér, és ha őszintén védeni akarod őt, akkor ne hallgass egy ösvényre, amin csak Éjszaka járhatsz. Hallgass helyette a szívedre, mert az vezet el hozzá.

Ezután újabb faropogást hallottak a Vándorok, majd szárnysuhogás követte a lépteket. Felemelték a fejüket, de nem látták a Teremtményt. Csak a Szürkeséget, ami körülvette őket.