26. fejezet

- Egyébként a nevem KiBum, és Démon vagyok. – A különleges tekintetű Teremtmény mélyen SoHee szemébe nézett, vékony ajkain kedves és barátságos mosoly pihent, ami kellőképpen összezavarta a lányt.

- D... Dém... Démon...? – hebegte remegő hangon. – Egy. Egy... Dém... Démon...? – pupillázott nagyokat, képtelen volt hinni a saját fülének és szemének.

- Ennyire hihetetlen? – A KiBum nevezetű Teremtmény ajkairól eltűnt a korábbi mosoly, arcára kétség és aggodalom költözött.

A Lény két lépést tett SoHee felé, aki a következő pillanatban összehúzta magát. Nem mert moccanni, nem akarta semmivel sem felbosszantani a fölé magasodó különleges Teremtményt. Szemét egyetlen kósza másodpercre sem vette le KiBum alakjáról, olykor még arra is képes volt, hogy a mályvaszín lélektükrökbe nézzen. Hirtelen összefonódott a pillantásuk.

- SoHee? – szólalt meg kisvártatva KiBum, ahogy leguggolt a lányhoz. – Félsz tőlem? – biccentette kissé oldalra a fejét.

- Hah? – nyelt egy nagyot a lány. – Tes... Tessék?

- Félsz tőlem, SoHee? – Vigyázva nyújtotta jobb kezét a lány felé, tenyerét teljesen kitárta előtte.

- Kell? Félnem... kell? – Újabb méretes gombócot tuszkolt le a torkán, ahogy egyszer KiBum szemébe nézett, egyszer pedig a nyitott tenyerére.

- Nem foglak bántani – felelt halkan, s még közelebb araszolt a lányhoz, szinte már csak milliméterek választották el őket egymástól. – Gyere, kelj fel a földről. A végén megfázol. – Gyengéden fogott SoHee jobb csuklójára, majd óvatosan felhúzta őt a rideg talajról.

SoHee önkívületlen állapotban követte a Teremtményt a mozdulatban. Kissé tátott szájjal és némiképp üveges tekintettel nézett fel a magát Démonnak nevező Lényre. KiBum továbbra sem engedte el SoHee csuklóját, magabiztosan pihentette hűvös ujjait a lány meleg bőrén, közben szempárjával újra és újra feltérképezte a lány arcvonásait. Elrévedezett mélybarna szembogarain, reszkető ajakpárján, halványrózsaszín arcpírén és sötétszín fürtjein, melyek homlokára simultak.

Bal kezét felemelte, majd apró mozdulatokkal elsimogatta SoHee szemébe lógó tincseit, aztán megint mélyen a lány szemébe meredt. A tekintetük ismét összefonódott, SoHee mélyet sóhajtott.

- Jól vagy? – kérdezte őt KiBum. – Nem félsz már tőlem? – SoHee habozva ugyan, de megrázta fejét válaszul. – Helyes. – KiBum ajkára megkönnyebbült mosoly költözött a lány reakciójától.

- Miért hoztál ide? – tette fel félszegen.

- Talán nem érzed itt jól magad? – felelt kérdéssel a kérdésre.

- Miért vagyok itt? – folytatta tovább, ezúttal már kicsit bátrabban.

Azonban mielőtt még KiBum válaszolhatott volna SoHee ismételt kérdésére, nevetés hangjai ütötték meg fülüket. Kiváltképp a Démon fülét, sokkal érzékenyebb volt a hangokra, mint más Teremtmény vagy az emberek. Így könnyen észlelhetett minden veszélyt maga körül, s óvhatta is meg a saját épségét. Kibum megforgatta a szemeit elégedetlenségében.

- Tch. Már megint ezek a Tagok – fújtatta kicsinyesen, s hátat fordított SoHee-nek. – Bármi is történjen, SoHee, te maradj mindig a hátam mögött. – Intézte szavait a lányhoz tökéletes higgadtsággal.

- Hah? Történni? Micsoda? KiBum? – hebegte rá törő rémületében.

- Láttad az arcát? – érkezett a nevetős kérdés a messzi falak közül.

- Hah. Nehéz lett volna nem észrevenni! – csattant fel egy másik hang. – Szerinted mennyire voltak betojva?

- Eléggé annak látszottak. Jól csináltuk! – csapódott össze két tenyér, ahogy a helyiségbe léptek az ismeretlenek. – Oh, Hyung! – intett KiBum felé az egyik, majd automatikusan válla mögé siklott tekintete. – Egy újabb áldozat? – húzta veszélyes mosolyra ajkát.

- Minket már meg sem akartál hívni? – szólalt meg a kicsit magasabb, vékonyabb alkatú Idegen.

- Nincs dolgotok? – szűrte fogai között KiBum, ahogy lapockáira húzta SoHee didergő testét. – Nem lesz semmi baj, SoHee – suttogta háta mögé.

- Oh, már nevet is adtál neki?! – kuncogta a fehér ruhát viselő Lény, miközben egyet lépett KiBum irányába. – Ha érzelmeket táplálsz az áldozat iránt, akkor annál nehezebb lesz végezni vele – jegyezte meg lekicsinylőn.

- Elég legyen, YoonGi! – parancsolt rá KiBum, majd felemelte jobb kezét, hogy támadásra kész legyen.

- Nyugi, Hyung! – tette mellkasa elé kezeit a másik Tag, akinek sötét ruházata még ellenségesebbé tette őt.

- SeokJin! Vidd innen YoonGit! Nincs itt keresnivalótok! – utasította őt KiBum, aki készséggel hajtott fejet a parancs előtt.

SoHee lábai megremegtek, megkapaszkodott KiBum vállaiban, majd megszakadt a kapcsolata a külvilággal.

* * *

- Nem kell könyörögnöd, Vándor. – HoSeok mosolyogva hajolt le BaekHyunhoz, aztán állította is fel a Vándorok Vezetőjét. – Elviszlek a Barlanghoz, Vándor, de tudnotok kell, hogy az utunk nem lesz zökkenőmentes. A Vérfarkasok Erdeje nem játszótér – nézett végig a kicsiny csapaton, megállva AhYoung vékony alakján. – Készek vagytok feláldozni magatokat bármelyik Társatok életéért cserébe?

- Miért kérdezel ilyet, HoSeok? – intézte szavait a Vérfarkashoz Daniel. – Miért ennyire fontos, hogy meghalnánk-e a másikért?

- Mert tudnom kell, hogy mennyire vagytok készen erre az útra. Készek vagytok? – sóhajtotta. – Hajlandóak vagytok lemondani a saját életetekről, ha a másik létezéséről lesz szó? – vezette végig pillantását a felsorakozókon.

HoSeok már nem tudta megvárni a választ, mellkasában szorítást érzett, gyomra összeszűkült, mindig melegséget árasztó mélybarna szempárja kéklő írisszé változott. HoSeok összerogyott pillanatnyi fájdalmában, majd az éjszakai égboltra emelte tekintetét. A Hold lassan bukkant elő a felhők közül, s a szorítás a Vérfarkas mellkasában erősödött. HoSeok nagyot nyelt minden egyes görcs pillanatában, nem akart átváltozni, uralni akarta saját cselekedeteit, bármennyire is erején felül kellett tennie hozzá.

- HoSeok? Jól érzed magad? – nyúlt felé BaekHyun, de megállította karját.

- Ne! Vándorok Vezetője! – kiáltott fel HoSeok kínjai között, majd összeszorította fogait és szemhéjait. – Mindjárt. Mindjárt elmúlik. – zihálta erőn felül.

- HoSeok...? – AhYoung nem tudta nézni, ahogy a Vérfarkas a földön vergődik, félig emberi, félig állati alakjában. Ellépett JongIn mellől és a gyötrődő Lényhez lépdelt. – HoSeok – szólította meg halkan, aztán térdre ereszkedett.

 - Menj innen... AhYoung... – pihegte összegörnyedten, emberi lábai eltűntek, helyükre erőtől duzzadó farkaslábak nőttek. – Mindjárt... mindjárt... vége...

- Nem félek tőled, HoSeok. – AhYoung megfontoltan emelte fel jobb kezét és forró tenyerét HoSeok arcára simította. Fényár lobbant körülöttük, HoSeok alakja ismét emberi lett. – Most már jobb? – kérdezte AhYoung, ahogy tekintete rálelt a Vérfarkas hálás pillantására.

- Angyal vagy – sóhajtotta levegőt kapkodva. – Csodás Teremtmény. Senki... senki nem érhet fel hozzátok, Angyalokhoz – hunyta le szemeit mélyeket lélegezve.

-  Miért mondod ezt?

HoSeok vett még néhány nagyobb levegőt, majd fokozatosan összeszedve erejét, egyenesedett fel a talajról. Leporolta ruháját, aztán mélyen meghajolt az Angyal előtt. Felemelkedvén megfogta AhYoung kezeit és megszorította őket.

- Köszönöm, AhYoung – bólintott újfent. – Köszönöm, hogy segítettél.

- Szívesen tettem. Uhm. De miért mondtad az előbb azt? – pillázott parányikat.

- Mert ez az igazság, AhYoung. Az Angyalok a legkülönlegesebb Teremtmények mind közül. Valaki ugyan úgy nevezi őket, hogy Lelkek, de az Angyal megszólítás gyakoribb. A Lelkek vigyáznak ránk, őrzik az Álmunkat, óvják a kívánságainkat, s ők segítenek akkor is, mikor mennünk kell.

- Mennetek? Hogy’ érted ezt, HoSeok? – AhYoung teljes odaadással figyelte a Vérfarkas szavait.

- Egyáltalán nem ismered a létezésed okát, AhYoung? – kérdezte alig hallhatóan.

- Nem. Miért? Annyira fontos, hogy Angyal vagyok? Hiszen olyan vagyok, mint a Bátyám, JongIn – mutatott a nevezett Lény felé.

- Egyáltalán nem vagy olyan, mint a Bátyád, AhYoung. JongIn egy Hibrid Teremtmény. Én egy Vérfarkas vagyok, te pedig egy Angyal. Mindhárman mások vagyunk, ám mégis ketten hasonlóak. JongIn és én.

- Hah? Mire akarsz ezzel célozni, HoSeok? – lépett hozzájuk BaekHyun. – Mi ez az egész?

- Azt hittem, hogy te minden Teremtményt ismersz, Vándorok Vezetője – biccentett egy parányit. – Lám mégsem kutattál eleget.

- Úgy látszik, hogy te annál többet tudsz még rólunk is – reagált ezúttal Daniel.

- Mire vagytok kíváncsiak? – kérdezte HoSeok.

- Mindenre – felelte szinkronban a három Vándor és JongIn.

- Mondj el mindent, amit tudnunk kell, HoSeok – folytatta AhYoung.

- Megtisztelsz azzal, hogy megmutatod nekem a szárnyaidat, Angyal? S cserébe ígérem, hogy mindent elmondok, amit csak hallani szeretnétek. Kérlek, mutasd meg igazi valódat, Angyal.

HoSeok ezzel térdre ereszkedett AhYoung előtt, amiben együttesen követte őt a három Vándor. AhYoung becsukta szemeit, majd egy parányi lélegzet múltán kitárta hószín szárnyait.

25. fejezet

„- Miért álltál meg, SoHee? – fürkészte kíváncsian Mark a lány arcát.”

SoHee már nem tudott válaszolni a bátyja kérdésére, hirtelen sötétség borult elméjére és hűvös fuvallat kezdte átjárni a testét. Egy rideg kar szorított derekára, miközben erős szédülést érzett, végül teljesen megszűnt a kapcsolata a külvilággal.

Hűvös ujjbegyek értek SoHee arcához, amitől a lány összerezzent, és sietve nyitotta fel szemeit. Rémülten nézett maga elé, majd aprókat pislogva próbálta megfejteni, hová került, egyáltalán ugyanaz-e a nap van még, vagy már eltelt akár egy teljes hét, azonban semmi nem volt ismerős a számára. Egyedül találta magát a szürke falak között, szájához kapott, ahogy elfogta őt rátörő zokogása. SoHee nem mert moccanni, de még sóhajtani sem, pusztán gubbasztott a kicsiny matracon és várta, hogy véget érjen a rémálom. S újra Mark mellett pihegjen egy hosszú párnacsata után.

- Nem kell félned – szólalt meg egy hang SoHee-től nem messze, ám mégis a falakon belül.

- Hah? – nyelt egy nagyot ijedtében, de még mindig nem akart mozdulni.

- Mi a neved? – hallotta kicsit közelebbről a mély hangot, viszont SoHee képtelen volt megszólalni. – Hogy’ kerültél az Erdőbe?

SoHee fejét nem mozdítva igyekezett kifürkészni a hang tulajdonosát, szemeit megállás nélkül forgatta, de a félhomályban nem tudta kivenni egyetlen árny alakját sem. Csak halk szuszogás volt, ami visszaverődött a márványról, ezzel még jobban félelmet keltve SoHee-ben. A lány összébb húzta magát a fekhelyen, s azon küszködött, hogy minél inkább láthatatlan maradjon.

- Érted, amit mondok? – kérdezett ismét a kísérteties hang.

- Uhm. – SoHee újabb méretes gombócot tuszkolt le a nyelőcsövén, mire csak egyetlen határozatlan bólintással felelt.

- Hogy’ hívnak? – hallotta meg a háta mögött a zimankós hanghullámot.

- Én. Uhm. Én. A nevem. Uhm – SoHee újra és újra letuszkolt egy méretes gombócot a nyelőcsövén, közben megpróbált úrrá lenni rémületén. – SoHee. SoHee Tuan – motyogta.

- SoHee – ismételte alig hallhatóan. – Igazán bájos név.

S ezzel végigsiklott a lány arcélén egy hűvös tenyér, lassanként alakot öltve SoHee előtt. A lány hirtelen felült a matracon, felhúzott térdein átfonta mindkét karját, homályos tekintettel vizslatta az előtte megjelenő ismeretlent. Egész testében rettegett, magában azért könyörgött, hogy véget érjen a rémálom, vagy akár az élete, s vagy legalább még egyszer utoljára láthassa a bátyját.

- Hol. Uhm. Hol vagyok? – hebegte néhány perccel később, amikor az idegen leguggolt hozzá, lila íriszei furcsán barátságosnak tűntek.

- A saját lakrészemben. Egy kísértetkastélyban. Az erdő legmélyebb és legsötétebb bugyrának legtávolabbi szegletében – felelt higgadtan, keskeny ajkaira halvány mosoly ült ki.

- Hah? – SoHee megrémült a hallottaktól, még kisebbre húzta össze magát.

- Csak vicceltem – kuncogta elégedetten, de a lány képtelen volt elmosolyodni és tréfálkozni. – Nah? Ennyire félsz tőlem? – biccentette kissé oldalra a fejét, ahogy elkomolyodott.

- Ühüm – bólogatott parányikat. – Félek. Nagyon – hebegte.

- Nem kell. Nem bántalak – simított végig újra SoHee arcélén, aki válaszul megrázkódott az érintéstől.

- Miért...? Mit... Mit keresek... Itt? – dünnyögte remegő hangon.

- Baj? Talán baj, hogy idehoztalak? – kérdezte megértő hangszínen, már amennyire egy Démonnak tűnő Lény megértő tud lenni.

- Miért? Miért... hoztál... ide? – forgatta körbe a fejét SoHee, a szürke falak meglepően kezdtek meghitté válni, kiváltképp a sorban felgyúló gyertyafények és a melegséget nyújtó tűz, mely a kandallóban lobbant lángra. – Hol vagyok?

- Mondtam már – kuncogta. – A lakrészemben.

- Kísértetkastélyban? – pislogott nagyokat.

- Nem – megrázta a fejét. – Egy kastély ugyan, ez igaz, de nem kísértetek lakta. Csak én vagyok itt a hű szolgámmal. Van kedved itt maradni? – SoHee torkán akadt a következő lélegzetvétele, fogalma sem volt róla mégis mit válaszoljon az idegen kérdésére. – Egyébként a nevem KiBum, és Démon vagyok.

* * *

- Nem csak egy Angyal és egy Vámpír tud izgalmas páros lenni – kacsintott HoSeok BaekHyunra, aki csak aprókat pislogott válaszul.

- Hah? – mutatott magára BaekHyun. – Mármint én meg egy Teremtmény? – hebegte.

- Akár – kuncogta HoSeok. – De láttam, miként néz egymásra egy Tündér és egy Vérfarkas. – BaekHyun torkán akadt a következő nyelése, ahogy egyetlen szó megütötte a fülét.

BaekHyun már csak tátogta a folyton eszébe jutó nevet, maga sem akart hinni a saját fülének, hiába volt biztató HoSeok szempárja. Noha a Vérfarkas pusztán a lehetséges kapcsolatokat taglalta BaekHyunnak, azonban a Vándorok Vezetője sokkal tovább gondolta ugyanazt az elméletet, amivel a Vérfarkas állt elé. Kezdte azt hinni, hogy HoSeok tökéletes célzattal intézte hozzá a szavait. Összeszedte kissé kusza gondolatait, majd maga felé fordítva a Vérfarkast, mélyen a Lény szemébe nézett, s kicsit oldalaztak pár lépést.

- HoSeok – szólította meg halkan. – Kérdezhetek valamit?

- Mit szeretnél tudni, Vándor? – biccentette oldalra a fejét.

- Az a Tündér – kezdett bele némiképp idegesen.

- Milyen Tündérre gondolsz, BaekHyun? – érdeklődött kíváncsian.

- Az a Tündér, akiről az előbb beszéltél. A Vérfarkassal. Rá gondoltam.

- Oh, hogy Ő. – HoSeokból egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel, amikor felidézte korábbi szavait, és egyben friss emlékeit is. – Ismered tán azt a Tündért? – kérdezett ezúttal a Vérfarkas.

- Te tudod, hogy hol találhatom meg? – BaekHyun hangja reménykedőn csengett, már-már azt vélte, hogy HoSeok a kulcs MeeYunhoz.

- Miért keresed azt a Tündért? – HoSeok hátrébb lépett BaekHyuntól, fejében megannyi gondolat kezdett cikázni BaekHyun túlzott érdeklődése láttán.

- Muszáj őt megtalálnom, HoSeok – lépett vissza a Teremtményhez, aki újabb három lépést hátrált a Vándorok Vezetőjétől. – Miért távolodsz tőlem, HoSeok? – értetlenkedett.

- Miért keresed azt a Tündért, Vándor? – HoSeok azonnali választ várt a Vándorok Vezetőjétől, s nem tágított addig, míg BaekHyun egyértelmű felelettel nem szolgál a számára.

- Nem akarom bántani – reagált.

- Miért keresed Őt, BaekHyun? – faggatta egyre ridegebb és barátságtalanabb hangon. – Felelj, Vándor! Miért akarod tudni, hogy hol találod meg azt a Tündért? Talán van valami közöd hozzá?

BaekHyun nyelt egy nagyot, majd egy mély levegőt véve lehajtotta fejét, és lassan mesélni kezdett. Sorban elregélt mindent HoSeoknak, egészen MeeYunnal való találkozásától kezdve, mindaddig, míg a keresésére nem indult. A Vérfarkas türelmesen végighallgatta a Vándorok Vezetőjének hosszú és mindenre kiterjedő monológját, majd visszalépve hozzá mindkét tenyerét BaekHyun vállára simította.

- Tudom, hogy hol találhatod meg a Tündéredet – szólalt meg alig hallhatóan.

- Valóban? Nem csak a bolondját akarod járatni velem, HoSeok? – Könnyek szöktek BaekHyun tekintetébe, ahogy a kéklő íriszbe nézett.

- Annak a Tündérnek, akit keresel az egyik szeme méregzöld színű? – BaekHyun parányit biccentett a kérdés hallatán. – Ébenfekete hosszú haj hull a vállaira, valahányszor megfordul? – A Vándor újfent bólintással felelt. – Retteg mindenkitől, aki csak közeledni próbál felé? Nem bízik meg senkiben sem? Védekezik, hogy ne ártson másnak saját magán kívül?

- MeeYun – pihegte elhalón BaekHyun. – Hol van MeeYun? – BaekHyun szeméből útjára indult az első könnycsepp, ahogy tudatosultak benne a Vérfarkas szavai.

- Nem tudom, hogy pontosan hol van most, de megmutathatom, hol volt az elmúlt éjszakáig. Ahogyan tudom azt is, hogy ki vigyázza minden lépését. – HoSeok teljesen BaekHyun fölé magasodott, ahogy büszkeség öntötte el saját fajtáját ismerve.

- Ki? Kivel van MeeYun? – dünnyögte mély döbbenetben. – Áruld el nekem, kérlek, Hatalmas Teremtmény! – BaekHyun gondolkodás nélkül térdelt le HoSeok előtt, s hamar követte is őt LuHan is, amikor mögé ért. – Kérlek, Teremtmény, szánd meg szerény vándori létemet, engedj könyörgésemnek, és áruld el, hol találhatom Szeretett Lényemet.

- Nem kell könyörögnöd, Vándor – HoSeok mosolyogva hajolt le BaekHyunhoz, majd állította is fel a Vándorok Vezetőjét. – Elviszlek a Barlanghoz, Vándor, de tudnotok kell, hogy az utunk nem lesz zökkenőmentes. A Vérfarkas Erdeje nem játszótér – nézett végig a kicsiny csapaton, megállva AhYoung vékony alakján. – Készek vagytok feláldozni magatokat bármelyik Társatok életéért cserébe?

24. fejezet

DongHae – EunHyuk halk kérlelésének köszönhetően – végre ellazította ujjait, megfontoltan elengedte Jackson torkát és combja mellé eresztette erőtől duzzadó tagját. EunHyuk mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt izgalmától, szinte már egész testében remegett, ahogy ott állt DongHae mögött.

Jackson óvatosan hátrált egy lépést, majd lehajtott fejjel állt a Vámpír és kísérői előtt. Először érezte, meggondolatlanul cselekedett egy Vámpírral szemben, és félt, hogy többször már nem lesz lehetősége arra, hogy csintalankodjon, ha újra ujjat akar húzni a Védelmezővel.

Mark bambán ácsorgott néhány méterre a három civakodótól, egyedül a Hibrid volt az, aki sajnálta, ami a Kobolddal történt. Kis híján már vigasztalni készült a másik Teremtményt, mikor megérezte bal csuklójára simulni a hideg reszkető ujjbegyeket. Hirtelen kapta a fejét az érintés tulajdonosára.

- SoHee? – pislogott nagyokat a még kissé rettegő húgára.

- Mi történik most, Mark? – hebegte könnyeivel küszködve.

- Mire gondolsz, SoHee? – vett félfordulatot, és mindkét kezét a lány vállaira simította.

- Félek – dünnyögte könnyes hangon, ahogy elmerült Mark kérdő pillantásában.

- Mitől félsz, SoHee? Mi a baj? – közelebb lépett a húgához és tovább mélyítette a szemkontaktust.

- Tőled – formálta alig hallhatóan.

- Től. Tőlem? – értetlenkedett Mark, majdnem kiestek a szemei, olyannyira meglepte őt a lány kijelentése.

- Nem láttad, mi történt veled, Mark – sóhajtotta, miközben lecsukta a szemhéjait, és útjára indult arcán az első könnycsepp.

- Soha nem lennék képes bántani téged, SoHee. – Mark elengedte a lány vállait, hosszú mozdulattal végigsimított annak gerince ívén, majd szorosan magához ölelte őt. – Inkább végzek magammal, mintsem bármikor is ártsak neked, SoHee – suttogta halkan a füléhez hajolva, a lány remegve emelte fel a karjait és fonta át Mark széles hátát.

- Megígéred? – kérdezte patakokban folyó könnyek közepette.

- Szeretlek, SoHee. Soha nem foglak bántani, ígérem! – szorította mellkasához még erősebben.

SoHee megkapaszkodott bátyja nyakában, s közben annak vállgödrébe engedte a megannyi sós nedvességet. Teljesen elázott Mark pólójának nyakrésze, aki megállás nélkül igyekezett támasz lenni húga számára. Szoborként állva simogatta SoHee hátát, halkan fülébe duruzsolta nyugtató szavait, esze ágában nem volt elengedni a lányt. Azonban Marknak mégis meg kellett tennie, mikor EunHyuk jelent meg SoHee háta mögött.

- Ideje tovább indulnunk. Nem lenne tanácsos túl sokáig az erdőben időzni – súgta.

- Igen, Hyung – biccentett megértvén a kérést, majd elvette karjait SoHee derekáról és maga mellé húzta. – Gyere, SoHee.

- Ühm – nyelt egy nagyot, majd mozdította is a lábát tökéletes összhangban Mark jobbjával, amikor hideg érintés kezdett cikázni SoHee arcélén, mire hirtelen megtorpant.

- Mi az, SoHee? – szorította meg a derekát a lánynak, kíváncsian fürkészte SoHee vonásait. – Miért álltál meg?

Ellenben SoHee nem tudott azonnal válaszolni Mark kérdésére, mert újra érezte a hűvös tapintást orrnyergén, majd nyakszirtjének bal oldalán. SoHee összerezzent a váratlan érintéstől, rémülten járatta szembogarait a látatlan felé, keresvén a tulajdonosát a furcsa momentumnak. Újfent nyakszirtjénél tapasztalta meg a rideg piszkálást, SoHee elvette a kezét Markról és két lépést oldalazott fivérétől.

SoHee súlyos hibát követett el azzal, hogy eltávolodott bátyjától, ugyanis a hideg tapintás tulajdonosa rögvest alakot öltött előtte, majd semmivé lett. SoHee-vel egyetemben. Mark már csak a ködöt érzékelhette maga mellett, húga a másodperc töredéke alatt tűnt el mellőle. Pusztán egy vékony kiáltás maradt utána, semmi több.

- SOHEE?! – ordított fel Mark, ahogy tudatosult benne húga elvesztése, azonnal forgatni kezdte fejét utána kutatva. – SoHee?! Hol vagy, SoHee? SOHEE?! – kiáltotta újra és újra.

- Mi történt, Mark? – EunHyuk termett az ijedt fivérrel szemben. – Hova lett a húgod?! – észlelte EunHyuk is a lány hiányát. – Hol van?!

- Eltűnt! – zihálta az idegösszeroppanás szélén táncolva.

- Mi az, EunHyuk? – termett a Hibrid mellett DongHae, azonnal kérdőre vonva őt. – Hol van a lány? Ki vitte el?

- Elvitte? – hebegte Mark, ahogy eljutottak hozzá a hanghullámok.

- Egy gonosz erő ragadta magával a lányt. Veszélyben van. Nagyon nagy veszélyben – nézett Markra a Vámpír, akinek a világa egy szívdobbanás alatt omlott össze.

* * *

- AHYOUNG?! – sikított fel JongIn fájdalmában, majd térdeire esett, görcsbe rándult testtel kuporodott össze a rideg talajon.

- AhYoung, ne! – kapott felé BaekHyun, de a fekete tekintetű Angyal nem hallotta meg a Vándor hangját. – AhYoung, küzdj! Ments meg minket! AhYoung, ne engedj neki! AhYoung! AhYoung, küzdened kell! ANGYAL?! – üvöltötte el magát BaekHyun, s ez volt az a hangszín, ami végre el is ért az Angyalhoz.

JongIn teste a következő lélegzetvételkor elernyedt, AhYoung fekete íriszei ismét mélybarnán tündököltek, ám az Angyal, ahogy tudatára ébredt, összerogyott. Félájultan esett össze, BaekHyun az utolsó pillanatban kapott utána, majd karjai között tartva igyekezett mielőbb eszméletére bírni, mielőtt még végleg elveszíti a kapcsolatot a külvilággal.

JongIn zilált a földön kuporogva, Daniel pedig erején felül próbálta őt észnél tartani, és a fájdalmát valamelyest enyhíteni. De a Hibrid csak fújtatott és fújtatott, torz arcvonásai tökéletesen tükrözték a kínjait, amikkel szembe kellett néznie.

- JongIn? – szólongatta őt halkan a Vándor, miközben hosszú ujjait a zilált tincsek közé fúrta. – Hallasz engem, JongIn?

- Mrmprfhgmfr – nyöszörögte.

- JongIn? Daniel vagyok. Hallod a hangom, JongIn? – simított el egy újabb nedves tincset homlokáról.

- Mmpfrhgmmpfrgh.

BaekHyun a karjaiban tartva AhYoungot lépdelt el JongInhez, majd óvatosan letette az Angyalt fivére mellé. AhYoung résnyire tárt ajkai között halvány lélegzetvétel szökött át, JongIn újfent nyögött egyet. Azonban ahogy megérezte a forró testet felkarjához érni, JongIn szemhéjai megremegtek, majd ki is nyitotta őket a következő momentumban. Pislogott még néhány aprót, s a mellette pihegő testvérére vezette tekintetét.

- AhYoung? – súgta a sötét hajzuhatagra. – Miért nem felel? – nézett fel BaekHyunra, majd lassanként felült a földön és ölébe húzta a szendergő Teremtményt.

- Hatalmas erő uralta a testét hosszú ideig. AhYoung egy Angyal, akinek a tudatát egy vélhetőleg gonosz elme vette birtokba.

- Hm – dünnyögte maga elé a Hibrid. – De rendbe jön, ugye?

- Persze – húzta biztató mosolyra száját BaekHyun. – Csak most pihennie kell.

- Meddig? Milyen sokáig fog aludni a húgom? – Lassan végigvezette tenyerét a haján, majd nyomott egy törődő puszit az Angyal homlokára.

- Nem akármilyen erő kapta el AhYoungot – szólalt meg HoSeok, ahogy a Hibrid és az Angyal fölé magasodott.

- Miről beszélsz, kutya? – szűrte fogai között JongIn, ellenszenves pillantásokat intézve a Vérfarkashoz.

- JongIn, kérlek – csitította őt Daniel. – HoSeok nem akar senkinek sem ártani.

- Khm – köszörülte meg torkát JongIn, majd két szemforgatás múltán folytatta. – Bocs’. Szóval? Te tudod, hogy mi szállta meg a húgomat? Milyen erő?

- Egy Tisztavérű – szuszogta HoSeok. – Egyedül egy Tisztavérű Vámpír lehet olyan képesség birtoklója, aki be tud hatolni más Lények elméjébe. Bárkiébe a világon.

- Tisztavérű? – morogta elégedetlenül JongIn.

- Nem is ezzel van a legnagyobb probléma, Hibrid – hajtott fejet JongIn előtt, miközben lassan leguggolt melléjük.

- Hanem? Mi lehet nagyobb probléma annál, minthogy egy Vérszívó a húgom fejébe lát? – húzta feljebb AhYoungot a combjain.

- Az, hogy ez a Tisztavérű megtalálta AhYoungban a másik Felét – vezette végig tekintetét AhYoung vonásain, majd összeakadt pillantása JongIn szembogaraival.

- Hogyan? – tátogta döbbenten.

- Még a magunkfajtának is megvan a másik Fele ebben a Világban azért, hogy képesek legyünk valamiféle érzéseket is megtapasztalni, és ne csak a szánalom járja át minden porcikánkat. – JongIn csak dörmögött maga elé, nem szólva semmit sem HoSeok gondolatára. – Ahogyan neked, JongIn, megvan a másik Feled valahol a világban, úgy megvan nekem és nekik is – mutatott a két Vándorra, aztán megint AhYoungon állapodott meg tekintetével. – Ahogyan AhYoungra is rátalált az a bizonyos másik Fél.

- De miért épp egy ilyen Vérszívó? – forrongott a dühtől JongIn a hallottaktól.

- Miért? Szerinted egy Vámpír nem szerethet bele egy Angyalba és fordítva? – húzta lágy mosolyra ajkait, amivel a testvérpár származására utalt finoman.

- Pff – fújtatott JongIn, szája sarkában halvány mosollyal. – Akkor most hagynom kell, hogy a húgom és egy Vérszívó egymáséi legyen? Cseppet sem fűlik hozzá a fogam.

- Nem csak egy Angyal és egy Vámpír tud izgalmas páros lenni – kacsintott BaekHyunra, aki csak aprókat pislogott válaszul.

- Hah? - mutatott magára BaekHyun. - Mármint én meg egy Teremtmény? - hebegte.

- Akár - kuncogta HoSeok. - De láttam, miként néz egymásra egy Tündér és egy Vérfarkas. - BaekHyun torkán akadt a következő nyelése, ahogy egyetlen szó megütötte a fülét.