26. fejezet

- Egyébként a nevem KiBum, és Démon vagyok. – A különleges tekintetű Teremtmény mélyen SoHee szemébe nézett, vékony ajkain kedves és barátságos mosoly pihent, ami kellőképpen összezavarta a lányt.

- D... Dém... Démon...? – hebegte remegő hangon. – Egy. Egy... Dém... Démon...? – pupillázott nagyokat, képtelen volt hinni a saját fülének és szemének.

- Ennyire hihetetlen? – A KiBum nevezetű Teremtmény ajkairól eltűnt a korábbi mosoly, arcára kétség és aggodalom költözött.

A Lény két lépést tett SoHee felé, aki a következő pillanatban összehúzta magát. Nem mert moccanni, nem akarta semmivel sem felbosszantani a fölé magasodó különleges Teremtményt. Szemét egyetlen kósza másodpercre sem vette le KiBum alakjáról, olykor még arra is képes volt, hogy a mályvaszín lélektükrökbe nézzen. Hirtelen összefonódott a pillantásuk.

- SoHee? – szólalt meg kisvártatva KiBum, ahogy leguggolt a lányhoz. – Félsz tőlem? – biccentette kissé oldalra a fejét.

- Hah? – nyelt egy nagyot a lány. – Tes... Tessék?

- Félsz tőlem, SoHee? – Vigyázva nyújtotta jobb kezét a lány felé, tenyerét teljesen kitárta előtte.

- Kell? Félnem... kell? – Újabb méretes gombócot tuszkolt le a torkán, ahogy egyszer KiBum szemébe nézett, egyszer pedig a nyitott tenyerére.

- Nem foglak bántani – felelt halkan, s még közelebb araszolt a lányhoz, szinte már csak milliméterek választották el őket egymástól. – Gyere, kelj fel a földről. A végén megfázol. – Gyengéden fogott SoHee jobb csuklójára, majd óvatosan felhúzta őt a rideg talajról.

SoHee önkívületlen állapotban követte a Teremtményt a mozdulatban. Kissé tátott szájjal és némiképp üveges tekintettel nézett fel a magát Démonnak nevező Lényre. KiBum továbbra sem engedte el SoHee csuklóját, magabiztosan pihentette hűvös ujjait a lány meleg bőrén, közben szempárjával újra és újra feltérképezte a lány arcvonásait. Elrévedezett mélybarna szembogarain, reszkető ajakpárján, halványrózsaszín arcpírén és sötétszín fürtjein, melyek homlokára simultak.

Bal kezét felemelte, majd apró mozdulatokkal elsimogatta SoHee szemébe lógó tincseit, aztán megint mélyen a lány szemébe meredt. A tekintetük ismét összefonódott, SoHee mélyet sóhajtott.

- Jól vagy? – kérdezte őt KiBum. – Nem félsz már tőlem? – SoHee habozva ugyan, de megrázta fejét válaszul. – Helyes. – KiBum ajkára megkönnyebbült mosoly költözött a lány reakciójától.

- Miért hoztál ide? – tette fel félszegen.

- Talán nem érzed itt jól magad? – felelt kérdéssel a kérdésre.

- Miért vagyok itt? – folytatta tovább, ezúttal már kicsit bátrabban.

Azonban mielőtt még KiBum válaszolhatott volna SoHee ismételt kérdésére, nevetés hangjai ütötték meg fülüket. Kiváltképp a Démon fülét, sokkal érzékenyebb volt a hangokra, mint más Teremtmény vagy az emberek. Így könnyen észlelhetett minden veszélyt maga körül, s óvhatta is meg a saját épségét. Kibum megforgatta a szemeit elégedetlenségében.

- Tch. Már megint ezek a Tagok – fújtatta kicsinyesen, s hátat fordított SoHee-nek. – Bármi is történjen, SoHee, te maradj mindig a hátam mögött. – Intézte szavait a lányhoz tökéletes higgadtsággal.

- Hah? Történni? Micsoda? KiBum? – hebegte rá törő rémületében.

- Láttad az arcát? – érkezett a nevetős kérdés a messzi falak közül.

- Hah. Nehéz lett volna nem észrevenni! – csattant fel egy másik hang. – Szerinted mennyire voltak betojva?

- Eléggé annak látszottak. Jól csináltuk! – csapódott össze két tenyér, ahogy a helyiségbe léptek az ismeretlenek. – Oh, Hyung! – intett KiBum felé az egyik, majd automatikusan válla mögé siklott tekintete. – Egy újabb áldozat? – húzta veszélyes mosolyra ajkát.

- Minket már meg sem akartál hívni? – szólalt meg a kicsit magasabb, vékonyabb alkatú Idegen.

- Nincs dolgotok? – szűrte fogai között KiBum, ahogy lapockáira húzta SoHee didergő testét. – Nem lesz semmi baj, SoHee – suttogta háta mögé.

- Oh, már nevet is adtál neki?! – kuncogta a fehér ruhát viselő Lény, miközben egyet lépett KiBum irányába. – Ha érzelmeket táplálsz az áldozat iránt, akkor annál nehezebb lesz végezni vele – jegyezte meg lekicsinylőn.

- Elég legyen, YoonGi! – parancsolt rá KiBum, majd felemelte jobb kezét, hogy támadásra kész legyen.

- Nyugi, Hyung! – tette mellkasa elé kezeit a másik Tag, akinek sötét ruházata még ellenségesebbé tette őt.

- SeokJin! Vidd innen YoonGit! Nincs itt keresnivalótok! – utasította őt KiBum, aki készséggel hajtott fejet a parancs előtt.

SoHee lábai megremegtek, megkapaszkodott KiBum vállaiban, majd megszakadt a kapcsolata a külvilággal.

* * *

- Nem kell könyörögnöd, Vándor. – HoSeok mosolyogva hajolt le BaekHyunhoz, aztán állította is fel a Vándorok Vezetőjét. – Elviszlek a Barlanghoz, Vándor, de tudnotok kell, hogy az utunk nem lesz zökkenőmentes. A Vérfarkasok Erdeje nem játszótér – nézett végig a kicsiny csapaton, megállva AhYoung vékony alakján. – Készek vagytok feláldozni magatokat bármelyik Társatok életéért cserébe?

- Miért kérdezel ilyet, HoSeok? – intézte szavait a Vérfarkashoz Daniel. – Miért ennyire fontos, hogy meghalnánk-e a másikért?

- Mert tudnom kell, hogy mennyire vagytok készen erre az útra. Készek vagytok? – sóhajtotta. – Hajlandóak vagytok lemondani a saját életetekről, ha a másik létezéséről lesz szó? – vezette végig pillantását a felsorakozókon.

HoSeok már nem tudta megvárni a választ, mellkasában szorítást érzett, gyomra összeszűkült, mindig melegséget árasztó mélybarna szempárja kéklő írisszé változott. HoSeok összerogyott pillanatnyi fájdalmában, majd az éjszakai égboltra emelte tekintetét. A Hold lassan bukkant elő a felhők közül, s a szorítás a Vérfarkas mellkasában erősödött. HoSeok nagyot nyelt minden egyes görcs pillanatában, nem akart átváltozni, uralni akarta saját cselekedeteit, bármennyire is erején felül kellett tennie hozzá.

- HoSeok? Jól érzed magad? – nyúlt felé BaekHyun, de megállította karját.

- Ne! Vándorok Vezetője! – kiáltott fel HoSeok kínjai között, majd összeszorította fogait és szemhéjait. – Mindjárt. Mindjárt elmúlik. – zihálta erőn felül.

- HoSeok...? – AhYoung nem tudta nézni, ahogy a Vérfarkas a földön vergődik, félig emberi, félig állati alakjában. Ellépett JongIn mellől és a gyötrődő Lényhez lépdelt. – HoSeok – szólította meg halkan, aztán térdre ereszkedett.

 - Menj innen... AhYoung... – pihegte összegörnyedten, emberi lábai eltűntek, helyükre erőtől duzzadó farkaslábak nőttek. – Mindjárt... mindjárt... vége...

- Nem félek tőled, HoSeok. – AhYoung megfontoltan emelte fel jobb kezét és forró tenyerét HoSeok arcára simította. Fényár lobbant körülöttük, HoSeok alakja ismét emberi lett. – Most már jobb? – kérdezte AhYoung, ahogy tekintete rálelt a Vérfarkas hálás pillantására.

- Angyal vagy – sóhajtotta levegőt kapkodva. – Csodás Teremtmény. Senki... senki nem érhet fel hozzátok, Angyalokhoz – hunyta le szemeit mélyeket lélegezve.

-  Miért mondod ezt?

HoSeok vett még néhány nagyobb levegőt, majd fokozatosan összeszedve erejét, egyenesedett fel a talajról. Leporolta ruháját, aztán mélyen meghajolt az Angyal előtt. Felemelkedvén megfogta AhYoung kezeit és megszorította őket.

- Köszönöm, AhYoung – bólintott újfent. – Köszönöm, hogy segítettél.

- Szívesen tettem. Uhm. De miért mondtad az előbb azt? – pillázott parányikat.

- Mert ez az igazság, AhYoung. Az Angyalok a legkülönlegesebb Teremtmények mind közül. Valaki ugyan úgy nevezi őket, hogy Lelkek, de az Angyal megszólítás gyakoribb. A Lelkek vigyáznak ránk, őrzik az Álmunkat, óvják a kívánságainkat, s ők segítenek akkor is, mikor mennünk kell.

- Mennetek? Hogy’ érted ezt, HoSeok? – AhYoung teljes odaadással figyelte a Vérfarkas szavait.

- Egyáltalán nem ismered a létezésed okát, AhYoung? – kérdezte alig hallhatóan.

- Nem. Miért? Annyira fontos, hogy Angyal vagyok? Hiszen olyan vagyok, mint a Bátyám, JongIn – mutatott a nevezett Lény felé.

- Egyáltalán nem vagy olyan, mint a Bátyád, AhYoung. JongIn egy Hibrid Teremtmény. Én egy Vérfarkas vagyok, te pedig egy Angyal. Mindhárman mások vagyunk, ám mégis ketten hasonlóak. JongIn és én.

- Hah? Mire akarsz ezzel célozni, HoSeok? – lépett hozzájuk BaekHyun. – Mi ez az egész?

- Azt hittem, hogy te minden Teremtményt ismersz, Vándorok Vezetője – biccentett egy parányit. – Lám mégsem kutattál eleget.

- Úgy látszik, hogy te annál többet tudsz még rólunk is – reagált ezúttal Daniel.

- Mire vagytok kíváncsiak? – kérdezte HoSeok.

- Mindenre – felelte szinkronban a három Vándor és JongIn.

- Mondj el mindent, amit tudnunk kell, HoSeok – folytatta AhYoung.

- Megtisztelsz azzal, hogy megmutatod nekem a szárnyaidat, Angyal? S cserébe ígérem, hogy mindent elmondok, amit csak hallani szeretnétek. Kérlek, mutasd meg igazi valódat, Angyal.

HoSeok ezzel térdre ereszkedett AhYoung előtt, amiben együttesen követte őt a három Vándor. AhYoung becsukta szemeit, majd egy parányi lélegzet múltán kitárta hószín szárnyait.