Prológus

Menekültél már egész életeden át? Futottál már az életedért? Féltél mindenkitől, aki csak szembe jött veled vagy épp rád nézett? Rettegtél már a lágy széltől? Érezted már magad összezárva minden félelmeddel egy kietlen és köd-szürke erdő közepén? Tudod, mi az a fájdalom, ami belülről szétmarcangol? Fájt már szeretni valakit, aki a halálodat akarja? Szerettél úgy, hogy majdnem belehaltál?

Én igen. Menekültem. Az egész életem a menekülésről szólt. Az életemért és a kiszámíthatatlan holnapért futottam lélekvesztve. A legbarátságosabb mosolytól is féltem. Mindentől, amivel találkoztam, rettegtem. Éppen olyan volt minden nap, mint egy sötét és kietlen erdő közepén a létezés. Emésztett a fájdalom és a kín. Fájdalmas volt szeretni, végül belehaltam...

* * *

Amíg a lábaimban erő volt, én addig futottam. Menekültem. Nem tudom, hogy miért vagy mi elől. Egyszerűen rohannom kellett, különben vége az életemnek. Csupán a Hold fakósárga fénye mutatott bármi fényt a sötét és rideg éjszakában. Magam voltam. Társ nélkül. Barát nélkül. Család nélkül.

Mire feleszméltem, egy éjsötét erdő legmélyebb pontján találtam magam. Furcsa hangokat hozott magával a szél. Furcsa és kissé félelmetes. A fekete Égen szürke felhők futottak végig, a Hold még mindig sápadtan világított. Végül térdre rogytam, de sokáig nem bírtam tartani magam, a tenyereimre zuhantam.

Remegve markoltam a fagyott földet, és abban vezettem le az összes félelmemet, ami újra és újra rám tört. Hűvös fuvallat cikázott végig a gerincem mentén, megrázkódtam az érzéstől. Egyetlen könnycsepp sem bukkant elő, hiába zokogtam legbelül. Újabb hideg légáramlat érkezett, de a második alkalommal már közelebb éreztem magamhoz. A tarkómon. Szabályos volt. Fújtatott. Újra és újra a nyakamba lihegett. Összerezzentem. Nem mertem megmozdulni, bármennyire is menekülni akartam. Csupán egy aranysárga szempár ragyogott fel az Éjszakában, aztán hirtelen megszűnt a dermesztő zihálás.

Elengedtem a földet, és feljebb emeltem a fejemet. Még mindig a fák között voltam, de a jeges lélegzet tulajdonosát már nem találtam. Eltűnt a ködben. Leültem a hideg talajra, felhúztam a térdeimet, a karjaimat összekulcsoltam a lábaim körül, a fejemet lehajtottam. Egyedül maradtam. A könnyeimmel és a félelmeimmel.

- Hol vagyok...? - suttogtam a feketeségben elcsukló hangon, aztán minden elsötétült.